125809
A tudomány hírei
Vissza
2010. 10. 19.

Simonyi Károlyra emlékeztek a magyar fizikusok

Az élet keresése távoli bolygókon és a Cassini-űrszonda legérdekesebb eredményei - egyebek mellett ezekről a témákról hallgathattak előadásokat a fizikai és a műszaki tudományok területének kutatói a neves magyar fizikus, a 2001-ben elhunyt Simonyi Károly tiszteletére megrendezett emléknapokon.

- Az ember keresi társait az univerzumban. Az a tény, hogy a média előszeretettel foglalkozik a földönkívüli élettel, jól mutatja: mindenki várja azt a pillanatot, amikor találunk egy olyan bolygót, amely hasonlít a mi Földünkhöz és talán élet is van rajta - kezdte előadását Almár Iván csillagász, az MTA doktora, aki a földön kívüli élet kutatásának módszereit és eredményeit mutatta be a Magyar Tudományos Akadémián.

Simonyi Károly
(1916-2001)

Simonyi Károly a 20. század egyik utolsó polihisztora, mérnök, fizikus, korának kiemelkedő tanár egyénisége.  Pécsen jogi, Budapesten villamosmérnöki diplomát szerzett, majd a Műegyetem atomfizikai tanszékén kezdett dolgozni, Bay Zoltán vezetése alatt.

1951-ben a Műegyetem fizika-elektronikra tanszékén tervezte és építette meg az első magyar magfizikai részecskegyorsítót. A Van de Graaf rendszerű, 1 MeV-os berendezés a Központi Fizikai Kutatóintézet általa vezetett Atomfizikai Osztályára került, ahol elsősorban alapkutatási célokra használták. A gyorsító megépítéséért Simonyi Károly 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

A kultúrtörténeti keretbe ágyazott fizika előadásai rendkívül népszerűvé váltak hallgatói között. A sikeren felbuzdulva Simonyi 1976-ban hozzáfogott a Fizika Kultúrtörténete megírásához. Könyve többször jelent meg átdolgozva, kibővítve, és német nyelven is kiadták. 1985-ben művéért és kiemelkedő pedagógiai tevékenységéért Állami-díjban részesült. A Magyar Tudományos Akadémia 1993-ban választotta akadémikusainak sorába.

Károly fia, Charles Simonyi néven nemzetközileg elismert szoftverfejlesztő mérnök, a Microsoft egyik szakembere, 2004-től az MTA külső tagja.

A csillagászok 1995-ben fedezték fel az első olyan bolygót, amely egy távoli csillag körül kering. Ezeket az égitesteket hívják a szakemberek exobolygóknak. Az első felfedezés óta eltelt másfél évtized alatt az ismert exobolygók száma majdnem ötszázra emelkedett. - A megfigyelési technika, a csillagászati műszerek érzékenysége hatalmas fejlődésen ment keresztül, és a kezdeti években felfedezett égitestek méretének század részét elérő tömegű bolygókat is ki tudunk mutatni - mondta Almár Iván, hozzátéve: a fejlődés oly mértékű, hogy néhány esetben a csillagászok közvetlenül is le tudják fényképezni a távoli csillagok körül keringő bolygókat. Mint azt a kutató hangsúlyozta: ez néhány éve még elképzelhetetlennek tűnt. Szerencsés esetekben a szakemberek az exobolygók légkörének összetételét is vizsgálni tudják már, és ennek alapján következtethetnek az adott égitesten az élet kialakulásának valószínűségére. - Ezzel a módszerrel az élet jelenlétére utaló elemeket, úgynevezett bio-markereket kereshetünk, amelyek azt jelezhetik, hogy megjelent az élet az adott bolygón - mondta Almár Iván.

A csillagász elmondta, hogy az élet kialakulásának lehetősége azokon a bolygókon a legvalószínűbb, amelyek az úgynevezett lakhatósági zónában keringenek. A lakhatósági zóna a csillag körüli térnek azon része, amelyen belül keringő bolygókon az átlaghőmérséklet nagyjából a földinek megfelelő. Azt, hogy ez a zóna milyen távol helyezkedik el a csillagtól, a csillag mérete, fényessége és tömegvonzása szabja meg. - A kis tömegű, halvány csillagok lakhatósági zónája közelebb, míg a nagy, fényes csillagok lakhatósági zónája a csillagtól távolabb található - magyarázta Almár Iván, hozzátéve: a Napunkhoz nagyon hasonló tulajdonságokkal rendelkező csillagok 39 százalékának vannak bolygói, vagyis a Nap-típusú csillagok meglepően nagy arányban rendelkeznek saját bolygórendszerrel. Almár Iván úgy véli: a Kepler űrtávcső által szolgáltatott adatok elemzésének köszönhetően a jövő évben várhatóan több százzal gyarapodik az eddig ismert exobolygók száma, ami egy újabb lendületet adhat a földünkhöz hasonló, és ezért az élet kialakulásának szempontjából különös figyelmet érdemlő égitestek vizsgálatának.

Szegő Károly, az MTA doktora az 1997-ben felbocsátott, majd 2004-ben a Szaturnusz-rendszer vizsgálatát megkezdő Cassini-űrszondával végzett kutatás fontosabb eredményeit foglalta össze előadásában. Mint elmondta: magyar szakembereknek is köszönhető a 19 ország együttműködésének keretében indított küldetés sikere - Jelentős szerepünk volt a bolygó körüli plazmaszerű anyag, illetve a mágneses-mező mérésére használt magnetométer földi ellenőrző műszereinek elkészítésében - mondta az MTA KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének fizikusa. Szegő Károly tájékoztatása szerint ezek a berendezések szimulálják a szonda fedélzetén uralkodó körülményeket, így a mérnökök előre fel tudnak készülni az esetleges rendkívüli helyzetekre.

A szonda új felfedezései közül a kutatókat leginkább az lepte meg, hogy a bolygó körüli híg, plazmaszerű anyag a korábbi elképzelésekkel ellentétben a nitrogén helyett oxigént, illetve a víz különböző ionjait tartalmazza. - Az a tény, hogy ebben az anyagfelhőben a kutatók oxigént találtak teljesen felborította a Szaturnusz környezetéről alkotott korábbi modelleket - mutatott rá a felfedezés jelentőségére Szegő Károly, hozzátéve: kiderült, hogy az oxigén legjelentősebb forrása a gyűrűsbolygó Encaladus nevű holdja. A kutatók arra lettek figyelmesek, hogy ismeretlen eredetű ionáramlás torzítja el a Szaturnusz mágneses terét. A jelenség mögött az Encaladus-t sejtették, mivel a hold fényképezése során a tudósok gejzírszerű képződményeket fedeztek fel a déli pólus környékén. - Ezekből hatalmas mennyiségű, másodpercenként mintegy száz kilogramm tömegű anyag áramlik a Szaturnusz körüli űrbe - mondta Szegő Károly. Bár a szakemberek még nem tudják pontosan, mi táplálja az anyagkiáramlást, a legtöbben úgy vélik: egy egyelőre ismeretlen eredetű, rendkívül erős felszín alatti energiaforrás állhat a meglepő jelenség hátterében.  

-szzs-