137442
A tudomány hírei
Vissza
2016. 01. 27.

Az égi glóbuszok történetéből…

Mi az éggömb? Mire használható és melyek a legismertebb, legnevezetesebb darabok. Egyebek mellett ezekre a kérdésekre válaszol a Magyar Tudományban megjelent és most az mta.hu által is közölt, évezredeket átfogó írásában Klinghammer István, az MTA rendes tagja.

A rendszeresen visszatérő természeti jelenségeket már ókori elődeink is kapcsolatba hozták a csillagos égbolttal. A megfigyelt állócsillagok és bolygók helyzetének változása alapján időmértéket határoztak meg. A könnyebb azonosíthatóság kedvéért az állócsillagok csoportjait csillagképekbe fogták össze, és ezeket a jó megfigyelőképességükről ismert kaldeusok (az ókori Mezopotámiában élt arámi néptörzs, amely az asszírok legyőzése után létrehozta az Újbabiloni Birodalmat), valamint az egyiptomiak már a ma is használatos nevükön emlegették. Tudták, hogy a Nap és a Hold az év, illetve a hónapok során az állatöv csillagképein keresztül vándorolnak, így hold- és napfogyatkozásokat tudtak előre jelezni és megfigyelni.

Az éggömb tulajdonképpen a csillagkatalógus grafikus alakja, nevezetesen a csillagos ég kicsinyített térképi ábrázolása gömbfelületen. A csillagok és csillagképek az égi glóbuszon kétféle módon ábrázolhatók. Az egyik lehetőség, ha úgy mutatják őket, amint a Földről nézve felismerhetők. Ez a geocentrikus kép. A másik, a jóval gyakoribb ábrázolási mód úgy tünteti fel a csillagokat és csillagalakzatokat, amint egy hatalmas gömb középpontjából vagy az univerzumon kívüli helyről nézve látnánk azokat.

Latin éggömb.Willem Janszon Blaeu, Hollandia, 1603. VGM 2.0 - Virtuális Glóbuszok Múzeuma

Latin éggömb. Willem Janszon Blaeu, Hollandia, 1603.

VGM 2.0 - Virtuális Glóbuszok Múzeuma


Éggömböt már az ókorból is ismerünk. Az elméleti megalapozást a Kr. e. 6. században a milétoszi Anaximandrosz (Kr. e. 610–546) hozta létre, de a tulajdonképpeni feltaláló a knidoszi Eudoxosz a Kr. e. 4. évszázadból. Az első fennmaradt emlék egy, az időszámításunk előtti évszázadban készült márványszobor, amely a görög mitológiában szereplő, az éggömböt a vállán tartó óriást ábrázol. A világ legrégibb gömb formájában ábrázolt képét a térdeplő Farnese Atlasz hordozza a vállán. Nevét onnan kapta, hogy eredetileg a római Farnese-palotában állították ki. A 68 cm átmérőjű éggömböt tartó szobor, amely egy korábbi, a Kr. e. 3. évszázadból származó, de eltűnt mű mintájára készült, a nápolyi Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja. A gömbön néhány fokvonal és negyvenkét csillagkép látható. (Merész fantáziájú kutatók szerint a csillagképek a Kr. e. 300. év körüli égboltnak megfelelő helyzetet mutatják, ezért a gömb Eudoxosz munkájának másolata.) Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. kb. 100-kb. 160) a Kr. u. 1. század közepén az Almageszt hetedik és nyolcadik fejezetében leírta az égi glóbuszt, sőt annak alkalmazási lehetőségeit is, azonban a Római Birodalom bukása véget vetett a Föld és az égbolt kutatásának is. Sok ismeret feledésbe merült, de volt, amit átvettek az iszlám tudósok, és kerülő úton aztán visszajutott az európai tudományos életbe.

Fotó: Nemes Zoltán

 A Willem Janszon Blaeu-féle éggömb részlete

Fotó: Nemes Zoltán


A középkorban is használatosak voltak éggömbök, így például a 6. században Leontius bizánci mechanikus készített ilyeneket. Oktatási célokra használt éggömböt a Nagy Károly (742-814) német-római császár udvarában működő ír barát, Alkuin (735-804), a Sank Gallen-i Benedek-rendi szerzetes Notker Labeo (kb. 950-1022), valamint a szintén Benedek-rendi barát, Gerbert Aurillac (kb. 945-1003), a későbbi II. Szilveszter pápa (ő küldte el István királynak a magyar korona felső részét), amikor Reimsben csillagászatot tanított. A 11. századtól kezdődően a muszlim csillagászok is készítettek éggömböket. A fennmaradt legrégibb a párizsi Nemzeti Könyvtár gyűjteményében található. Az 1080-as évekből származó, 18 cm átmérőjű arab gömb szerzője ismeretlen. Az egykori hatalmas arab birodalomból ismert többi tizenkét éggömb közül, amelyek mind 1500 előtt készültek, feltétlenül említésre érdemes a drezdai Matematikai-Fizikai Szalonban őrzött, 1279-ben készült Mohamed ibn Muajjad al-Urdi-féle gömb. A 14 cm átmérőjű éggömb gondosan cizellált, aranyból és ezüstből készült mestermunka.


A késői középkorban éggömböket Dél-Németországban és Bécsben készítettek. Nicolaus Cusanus bíboros (1401-1464) az 1440-es években Nürnbergben szerzett be egy 17 cm átmérőjű éggömböt, amely azonban csak negyvennégy csillagot ábrázol. Valószínű, hogy a gömb 15. század első felében élt klosterneuburgi magiszter, Nicolaus Heybech munkája. A gömböt Cusanus névadó szülővárosa, Kues róla elnevezett múzeuma őrzi. (Cusanusnak, Brixen püspökének a magyar térképtörténet-írásban is ismert a neve. Híres, 1454-ben (1439?) szerkesztett kéziratos Közép-Európa-térképének 1507. évi kiadása Magyarország és Erdély neve mellett huszonhárom magyar helységnevet közöl hazánk területéről, de a térképen név nélkül még további harminc településjel található.)

Bécsben működött a két kiváló csillagász, Georg Peuerbach (1423-1461) és Johannes Regiomontanus (1436-1476) tanítványa, Hans Dorn (1430/1440-1509) Domonkos-rendi szerzetes. Tőle származik a krakkói Egyetemi Könyvtár gyűjteményében egy 1480 körül készített, 40 cm átmérőjű éggömb, amely feltehetőleg arab, itáliai és német források alapján készült. Ennek a gömbnek első birtokosaként említik Marcin Bylica z Ilkuszát (magyarosan Ilkusi Márton) (1433-1493), aki Corvin Mátyás magyar király csillagásza volt.

1493-ban Johannes Stöffler (1452-1531) tübingeni matematikaprofesszor készített egy 48 cm átmérőjű, az égi pólusok körül elforgatható, meglehetősen esetlen kinézésű, fémszalagokkal összetartott éggömböt. A gömb a nürnbergi Germán Nemzeti Múzeum tulajdona. Tekintélyes nürnbergi glóbuszépítő volt Georg Hartmann (1489-1564), akitől két éggömb szegmensei maradtak meg, egy 20 cm-es glóbuszé 1538-ból és egy 8 cm-esé 1547-ből. Napjainkban mindkettő a müncheni Bajor Állami Könyvtár gyűjteményében található.

1551-ben Löwenben Gerard Mercator (1512-1594) a tíz évvel korábbról származó földgömbjéhez egy hasonló nagyságú, 41 cm átmérőjű éggömböt készített. A térképi kép a Regiomontanus által feldolgozott ptolemaioszi csillagkatalógusra épült. Petrus Plancius (1552-1622) németalföldi teológus 1598(?)-ból származó éggömbjén új, részben a Biblián alapuló csillagképeket: zsiráfot, orrszarvút stb. vezetett be. Még egy újdonsággal szolgált a gömb: ez a glóbusz tartalmazta először azokat a délsarki csillagképeket is, amelyeket az első jávai németalföldi expedíció alkalmából Pieter Dirkszoon Keyser (1540-1596) és Frederick de Houtman (1571-1627) állított össze. [Sajnos ez a Jodocus Hondius (1563-1612) metszette 35,5 cm átmérőjű szép gömb, amely a zerbsti gimnázium tulajdona volt, a második világháború alatt elpusztult.] Ennek nyomán Willem Janszoon Blaeu (1571-1638), aki mestere, Tycho Brahe (1546-1601) csillagkatalógusát használta fel művéhez, indíttatva érezte magát arra, hogy ezeket a konfigurációkat 1603-ban kiadott 34 cm átmérőjű gömbjén ő is feltüntesse. Blaeu másik, 1616-ban kiadott 68 cm-es nagy éggömbje olyan csillagképeket mutat be, amelyek dekoratív kiképzésükben erősen emlékeztetnek az éppen akkor megtalált „Farnese Atlaszra”.

A barokk korszakban különböző kísérletek történtek arra, hogy a pogány antik képeket heraldikai vagy keresztény képekkel helyettesítsék. Erhard Weigel (1625-1699), a jénai egyetem matematikaprofesszora például éggömbjeit az európai uralkodóházak címereivel díszítette, Amanzio Moroncelli (1652-1719) kozmográfustól pedig - egy bécsi magángyűjteményben - egy olyan 48 cm átmérőjű glóbusz származik, amelyen a Bibliából vett, felragasztott csillagképek találhatók. Vincenzo Coronelli (1650-1718) velencei ferencesrendi barát a 17. század végén 110 cm-es éggömbjének különböző kiadásaira „geocentrikus‟ nézetben vitte fel a képeket, többnyire barokk minta szerinti kövér alakokat.

31 centiméter átmérőjű latin nyelvű éggömb, a csillagképek díszes megjelenésével. Gerard Valk, Hollandia, 1700. VGM 2.0 - Virtuális Glóbuszok Múzeuma

31 centiméter átmérőjű latin nyelvű éggömb, a csillagképek díszes megjelenésével.
Gerard Valk, Hollandia, 1700.

VGM 2.0 - Virtuális Glóbuszok Múzeuma


A reneszánsz és barokk kor olyan kimódolt és vonzó külsejű glóbuszórákat is szerkesztett, amelyek fő alkotórésze egy éggömb volt. Ilyen eszközök híres előállítója volt Jost Bürgi (1552- 1632). Bürgi Sankt Gallen kanton egy kis falujában, Lichtensteigben született, és mint református hitre áttért fiatalember, elhagyta katolikus szülőfaluját. Strasbourgba ment, ahol kitanulta az óraművességet. 1579-ben Kasselben a hesseni őrgróf szolgálatába lépett. Az őrgróf, IV. Vilmos maga is elismert csillagász volt, aki 1560-ban palotájában csillagvizsgálót hozott létre. Ebben az obszervatóriumban készített eszközöket és órákat Bürgi, köztük olyan mesterműveket, mint óraszerkezettel forgatott éggömböt, valamint 1585 körül egy 72 cm átmérőjű réz éggömböt. 1604-től II. Rudolf császár prágai udvarában dolgozott, ahol összebarátkozott Keplerrel. (A térképészet területén is fontosat alkotott, ő a redukcióskörző feltalálója.)

A 17. század közepétől az amszterdami Valk Kiadó éggömbjeihez már Johannes Hevelius (1611-1687) csillagkatalógusát használta alapként, és átvette az abban ajánlott új képeket, például a vadászkutyákat, a kis oroszlánt és a gyíkot. Franciaországban pedig - a neves geodéta-térképész, Jean Dominique Cassini (1625-1712) által buzdított - Nicolas Bion (1652-1733) a legújabb mérési eredményeket felhasználva szerkesztett éggömböt.

A 18. század legpontosabb glóbuszait Johann Gabriel Doppelmayer (1677-1750) nürnbergi matematikus és csillagász készítette. Az 1728-ból származó 32 cm-es éggömbjei a francia jezsuita Ignace Gaston Pardies (1636- 1673) munkája nyomán a legnevezetesebb üstökösök pályáját is bemutatják. Doppelmayer műveit vette mintaképül a tiroli Peter Anich (1723-1766) a 100 cm átmérőjű 1756-os és a 20 cm átmérőjű 1759-es éggömbjeihez. A földmérőként 1744-ben Oroszországban kozák lándzsától életét vesztő Georg Moritz Lowitztól (1722-1774) egy olyan 12 cm átmérőjű éggömb származik, amely a csillagképeket a greenwichi csillagvizsgáló első igazgatója, a királyi csillagász John Flamsteed (1646- 1719) által szerkesztett Historia Coelestis Britannica (Brit égi történet) szerint tünteti fel.

A francia Joseph-Jérôme Lalande (1732-1807) 1775-ben készített 31 cm átmérőjű éggömbje a déli égbolt új konfigurációit olyan formában tartalmazta, amint azt Nicolas Louis de Lacaille abbé (1713-1762) javasolta. (Lacaille abbé kiváló geodéta is volt, 1739-1740 között például a Francia Tudományos Akadémia megbízásából a párizsi meridián mérések felülvizsgálatát vezette.)

Modern éggömb, amely – talán a világon elsőként – a csillagképeket az azokat alkotó csillagok egyszerű vonalas összekötésével, nem pedig a névadó alakok grafikus rajzolatával ábrázolja. Az első magyar nyelvű éggömb. Nagy Károly, Franciaország, 1840. VGM 2.0 - Virtuális Glóbuszok Múzeuma

31,65 centiméter átmérőjű modern éggömb, amely – talán a világon elsőként – a csillagképeket az azokat alkotó csillagok egyszerű vonalas összekötésével, nem pedig a névadó alakok grafikus rajzolatával ábrázolja. Az első magyar nyelvű éggömb. Nagy Károly, Franciaország, 1840.

VGM 2.0 - Virtuális Glóbuszok Múzeuma


A 19. század fordulóján Németországban Johann Elert Bode csillagász (1747-1826) módszertani változtatást hajtott végre az éggömbök csillagkép-ábrázolásán. 1804-ben szerkesztett 31 cm átmérőjű glóbuszán a csillagjelek erősen kitűnnek a csak vékony vonalakkal megrajzolt csillagképekkel szemben. Ez a törekvés folytatódott a következőkben, míg azután a képszerű ábrázolást egészen elhagyták, és a konstellációkat csak a délkörök és a szélességi körök mentén futó pontozott határvonalakkal jelezték. Ezt a módszert alkalmazta a párizsi Charles Dien (1809-1870) 1840-ben készített 31 cm átmérőjű glóbuszán.

Itt kapcsolódunk a magyar térképtörténet-íráshoz. A reformkor hazafias légkörében Batthyány Kázmér gróf felajánlotta, hogy azokat az iskolákat, amelyekben a „földiratot nagyobb terjedelemben tanítják", magyar föld- és éggömbökkel fogja ellátni. Egy külföldön tanult, Amerikát megjárt csillagász-földrajzost, Nagy Károlyt kérte fel a Dien által készített glóbuszok magyarítására. Az 1840-ben elkészült gömböket negyvennégy iskola kapta meg ajándékba. A gömbökhöz, oktatásban való felhasználásuk elősegítésére, Vállas Antal akadémikus (1809-1869) használati utasítást írt. Ez az első magyar nyelvű csillagászati-földrajzi, térképészeti tárgyú könyv.

A 19. század második felében az éggömbök jelentősége erősen lecsökkent, mert már azzal is felhagytak, hogy a földgömbök kísérőjeként szerepeltessék. Az éggömbkészítés új hulláma száz évvel később, a 20. század második felében kezdődött, amikor a világűrkutatás irányította újra a figyelmet az égi glóbuszokra - de ez már napjaink történetébe nyúlik...


Klinghammer István cikkéken eredeti változata az irodalomjegyzékkel megtalálható a Magyar Tudományos Akadémia folyóirata, Magyar Tudomány weboldalán.