136546
Az MTA hírei
Vissza
2015. 06. 23.

Közadakozásból épült a tudomány palotája

Az Akadémia megalapítása a 19. század első felében kibontakozó magyar nemzeti törekvések egyik jelentős, jelképértékű nyitómozzanata. Sorozatunkban az idén 150 éves MTA Székházat építészeti szempontból mutatjuk be – elsőként a korai éveket, a tervezés fordulatos, konfliktusoktól sem mentes folyamatát és a kivitelezés előkészítését ismertetjük. A cikkek alapjául Sisa Józsefnek, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet igazgatójának A Magyar Tudományos Akadémia – Séta a székházban című, a közelmúltban megjelent kötete szolgált.

Az akadémia megalapítására az 1825-27-es országgyűlésen került sor, Magyarország akkori fővárosában, Pozsonyban. Az országgyűlésen 1825. november 3-án Széchenyi István (1791-1860) felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság megalakítására. Széchenyi példáját nyomban követte három másik nemes, Vay Ábrahám, gróf Andrássy György és gróf Károlyi György. Az Akadémia megalapítását – ekkor még Magyar Tudós Társaság néven – az országgyűlés az 1827. évi XI. törvényben rögzítette. Alapszabályának első pontja kimondja: az intézmény célja, „hogy a tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek".

Friedrich von Amerling: Gróf Széchenyi István. Festmény a Képtárban

Friedrich von Amerling: Gróf Széchenyi István
Festmény a Képtárban

 

A társaságnak ekkor még nem volt saját épülete, a korai időkben Pest egy bérházában rendezte be irodáit. Előbb a Kirakodó tér (a mai Széchenyi István tér) hosszanti oldalán álló Deron- (később Nákó-) házban bérelt néhány helyiséget, majd a mai Petőfi Sándor utca 3. sz. alatti Trattner-Károlyi-házba költözött. Saját reprezentatív terme nem lévén, az Akadémia üléseit jobbára a pesti Vármegyeháza dísztermében tartotta.

Nemzeti ügy

Mivel saját épülete 1848 után sem volt, 1858-ban báró Sina Simon nagy összegű, 80 000 forintos adományt tett a Magyar Tudományos Akadémia székházának megépítésére. A Habsburg-abszolutizmus korában a magyar kultúra ápolása politikai kérdés is volt, a magyar tudományosság legfőbb intézményének székháza, illetve annak létrehozása nemzeti üggyé vált. Az adomány országos mozgalmat indított el, amely váratlanul nagy visszhangra talált. 1860-ra már annyi pénz gyűlt össze – és a politikai viszonyok is oly mértékben megenyhültek –, hogy meg lehetett tenni a tervezés és az építés előkészületeit. A palota céljára igen kitűnő helyen, a Duna-parton, a Lánchíd pesti hídfőjének közelében sikerült telket szerezni. A híd meglétén kívül eszmei-városképi értékét az is növelte, hogy itt terült el a 19. század első felében kiépített, reprezentatív klasszicista palotákkal és házakkal szegélyezett Kirakodó tér. A tér eredetileg a kereskedés céljait szolgálta; nem utolsósorban épp az Akadémia palotájának lesz majd köszönhető, hogy jellege megváltozik, és a főváros egyik díszterévé válik. A hely szimbolikus voltát fokozza, hogy az itt található Lánchíd, Pest-Buda első állandó hídja – a magyar főváros egyik emblematikus építménye – szintén Széchenyi kezdeményezésére jött létre.

A palota tervezett építésének híre, majd a tervpályázatáról szóló híradások hamarosan széles körben elterjedtek, nagy közérdeklődést keltve. Idővel a hírlapokban polémia bontakozott ki, nemcsak szorosan véve a palota ügyéről, hanem a stílusválasztásról, sőt a nemzeti stílus kérdéséről is. Először fordult elő Magyarországon, hogy egy építészeti ügy a művelt közvélemény figyelmének középpontjába került.

Elsőként a Párizsban tartózkodó ifjú építész, Szkalnitzky Antal reagált nyilvánosan a Vasárnapi Ujságban még 1860 elején. Az aktuális problémákra jó érzékkel rátapintva, nyílt tervpályázat meghirdetését kérte, amivel – tekintettel az épület nemzeti fontosságára, valamint a nyilvánosságot és a szabad versenyzést egyre inkább igénylő közéletre – alighanem többek véleményének adott hangot. Az építendő palota kapcsán egyben nemzeti jellegű stílus megteremtésének szükségességét hangsúlyozta.

Vita a stílusról

Az első érdemi lépést a tervezés előkészítésére 1860 derekán tették. Júniusban az Akadémia vezetősége felkérte a Párizsban tartózkodó Henszlmann Imrét, hogy utazzon haza, és vegye kézbe a palota tervezésének és építésének ügyét. Henszlmann, az Akadémia tagja, a magyar művészettörténet egyik meghatározó személyisége építészettörténeti kutatásainak és a lille-i székesegyházra kiírt tervpályázaton elért sikerének köszönhetően Magyarországon építészeti szaktekintélynek számított. A tudós kidolgozta a leendő épület helyiségeinek számát, nagyságát, elrendezését és funkcióját meghatározó programot. A középkor szerelmeseként Henszlmann egyúttal a gótika mint alkalmazandó stílus mellett tört lándzsát, amivel kiváltotta az akadémiai Építési Bizottság ellenkezését. A bizottság tagjai - az intézmény legfőbb vezetői, gróf Dessewffy Emil elnök és báró Eötvös József alelnök, továbbá gróf Károlyi György – nem kedvelték ezt a stílust.

Ha a stílus kérdésében nem is tudtak dűlőre jutni, Henszlmann-nak azt sikerült elérnie, hogy nem nyílt, hanem meghívásos pályázatot hirdessenek. Ennek nyomán felszólították magát Henszlmann Imrét, Ybl Miklóst, az akkor már országosan ismert és az arisztokráciával jó viszonyt ápoló építészt, továbbá a bécsi Heinrich Ferstelt, a neogótikus stílusú Votivkirche tervezőjét, hogy 1861. február 15-i határidővel készítsenek pályamunkát az épülethez. Henszlmann ezután felkereste Yblt és Ferstelt, és megígértette velük, hogy akárcsak jómaga, ők is neogótikus stílusú palotát terveznek; azt remélte ugyanis, ily módon sikerül a számára kedves építészeti modort érvényre juttatni.

Heinrich Ferstel pályázati terve
Heinrich Ferstel pályázati terve

 

Henszlmann, valamint Ferstel valóban neogótikus tervet nyújtott be, a kortársi értékelés szerint egyikük francia, másikuk német változatban. Ybl azonban nem tartotta be ígéretét, nem tudta magát neogótikus akadémiai palota megtervezésére rászánni; helyette neoreneszánsz épületet tervezett. Munkáját határidőre benyújtotta, de - valószínűleg a konfliktust elkerülendő - másnap vissza is vonta. Csak találgatni lehet, milyen fordulatot vettek volna az események, ha másként cselekszik. Szkalnitzky Antal szintén engedélyt kapott a pályázaton való részvételre, tervezett is egy hellenizáló elemekkel átszőtt klasszicista akadémiai palotát; a választott stílussal – saját elmondása szerint – a Lánchídhoz és a tér épületeihez kívánt alkalmazkodni.

A három érvényes pályázati tervet először rövid időre az Akadémia akkori termében állították ki, majd 1861. február végén – március elején néhány napra Pozsonyban tették közszemlére. Ezután Bécsbe küldték Esterházy Pál herceghez, aki – mint az épületben elhelyezendő képgyűjtemény tulajdonosa - szintén látni akarta a terveket. Azt rögtön megállapították, hogy a megszabott építési keretet, azaz a 600 000 forintot mindhárom terv túllépné. Mindamellett még márciusban kiosztották a díjakat: Henszlmann és társai 450, Ferstel és Szkalnitzky 300-300 aranyat kaptak.

Időközben a stílusvita egyre inkább kiterebélyesedett. Sokan tiltakoztak a gótikus stílus ellen, mivel egyházi és német stílusnak vélték. Szkalnitzky Antal a pályaterveihez csatolt műleírásában úgy vélte, „nemzeti jellemünket és őskorunk dicsőségét" figyelembe véve e célra a „Byzanti" modor a legmegfelelőbb. Véleményével nem állt egyedül. Bár a keleties ornamentikát is magában foglaló romantikus-félköríves stílus általános közép-európai jelenség volt, a Bizáncra, illetve az egzotikus építészetre mint a nemzeti stílus forrására való utalás hazánkban nyilvánvalóan összefüggött a magyarság keleti eredetének tételével. Ekkoriban történt, hogy Feszl Frigyes, a romantika nagy magyar építésze a gyakorlatban is kísérletet tett egy magyaros stílus megalkotására: az Akadémiával lényegében egy időben emelt másik korszakos középület, a pesti Vigadó (1860-64) oldalhomlokzatán „vitézkötés"-díszítést, nagytermében a mór építészetet idéző ívsorokat alkalmazott.

Friedrich August Stüler színre lép

Az akadémiai Építési Bizottság tagjai nem voltak megelégedve a pályázat eredményével; különösen zavarta őket, hogy Henszlmann szinte rájuk akarta kényszeríteni a szerinte egyedül üdvözítő (neo)gótikus stílust. Ezért 1861 márciusában minden tiltakozás ellenére a Monarchián kívülről kértek fel két vitathatatlan tekintélyt újabb tervek benyújtására: Leo von Klenze bajor királyi építészt és Friedrich August Stülert, Poroszország rangidős mesterét, a berlini Építészeti Akadémia tanárát. Rájuk nézve az eredeti építési program előírásai már nem voltak kötelező érvényűek. A két német építész májusban benyújtotta munkáját: Klenze klasszicista épületet tervezett, Stüler a velencei neoreneszánsz stílust választotta. Stüler szerencséjére Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke különösen kedvelte a velencei reneszánsz építészetet – amivel végeredményben elébe ment a Magyarországon formálódó közízlésnek –, s így a berlini építész tervét fogadták el.

Friedrich August Stüler eredeti terve
Friedrich August Stüler eredeti terve

 

A palota építése 1862 tavaszán indult meg. Kivitelezését Friedrich August Stüler képviseletében Szkalnitzky Antal, a mester egykori berlini tanítványa, az Akadémia részéről pedig Ybl Miklós irányította. Szkalnitzky feladata volt egyebek mellett a részletrajzok kidolgozása. A kőművesmunkát Diescher József építőmester vállalta. A palota építése a magyar építészszakma egyfajta tanulóterepéül is szolgált. A fiatal építészek és építészjelöltek – egyébként valamennyien Berlinben végeztek, illetve végeznek majd – utóbb a neoreneszánsz aktív művelőiként és a magyarországi építésztársadalom jeles tagjaiként tűnnek fel.

A palota alapjai 1862-ben készültek el. 1863-ban húzták fel a falakat, a befejezésüket jelző bokrétaünnepélyre az év augusztus 29-én került sor. 1864-ben megtörtént a belső kialakítás és díszítés nagy része, de a munkálatokból 1865-re is maradt. 1865 tavaszán megkezdődött a beköltözés, az első ülést április 24-én tartották a Heti ülésteremben. Az ünnepélyes megnyitóra 1865. december 11-én került sor.

Különleges anyagok

A palota kivitelezési munkáinak döntő részét magyar iparosok végezték, így Kauser János és Hofhauser Lajos a kőfaragómunkát, Halász László a homlokzatok ornamentális szobormunkáit, Szabó József az asztalosmunkát. De hazai mester, Gerenday Antal faragta a márványoszlopokat, és Schlick Ignác pesti cége gyártotta az öntöttvas oszlopokat, a lépcsőkorlátokat és a kandelábereket is. A homlokzat szobrászati díszítése azonban lényegében külföldi munka volt. A homlokzatok szoborfiguráinak mintáit Emil Wolf és más berlini szobrászok készítették, kivéve Révai Miklósét, amelyet a kor jeles magyar szobrásza, Izsó Miklós mintázott meg. Ezek nyomán a szobrokat a Berlin melletti Charlottenburgban Ernst March cége készítette terrakottából. A korabeli Magyarországon újdonságszámba ment ez az anyag, használata többekben megütközést keltett. Az épület kőburkolata ugyancsak különlegességnek számított. Pest-Budán a vakolt homlokzat volt szokásos. Az 1860-as évek elején tűntek fel az első kővel burkolt épületek, de pl. a Vigadónak csak a dunai főhomlokzatát fedték ezzel a nemesnek tartott, de drágább anyaggal. Az Akadémia palotájának teljes homlokzatát kővel burkolták.

A székház az Akadémia telkének csak elülső, nagyobb részét foglalta el. Hátsó része az építés indulásakor szabad maradt; ide bérházat szántak, amely bevétele miatt volt fontos az intézmény számára. Tervezésére a palotától függetlenül Ybl kapott megbízást 1863-ban. Az építész olyan tervet is készített, amely nagyvonalúságában a székházhoz igazodik, ám a jövedelmezőség miatt végül szabályos négyemeletes – ám így is igényes megjelenésű – bérházrész mellett döntöttek.

A székház építésének költsége a berendezéssel és díszítéssel együtt mintegy 800 000 forintot tett ki, a bérházzal együtt pedig közel egymillió forintba került.

Példaadó szerep

A főhomlokzat
A főhomlokzat

 

Az Akadémia palotájának építését megelőzően a neoreneszánsz elemek már fel-felbukkantak a magyar építészetben. Azonban az akadémiai székház volt az első neoreneszánsz középület Magyarországon, amely a stílusformát teljes gazdagságában, ugyanakkor mértéktartó eleganciával bontakoztatta ki. Jelentőségét, példaadó szerepét fokozta, hogy fontos nemzeti intézménynek adott otthont. Ebben az összefüggésben különösen figyelemreméltó, hogy a választott stílus sokkal inkább az egyetemességet, semmint a nemzeti jelleget testesíti meg. A palota a neoreneszánsz historizmus nyitányát jelentette Magyarországon, architektúrája és szelleme döntően befolyásolta a magyar építészet további alakulását, megelőlegezte a kiegyezés utáni városépítés fő stílustendenciáját. Az épület az Akadémia számára sem kevésbé jelentős. A város egyik központi részén, a Duna partján álló, méltóságteljes palota az intézmény megkülönböztetett szerepét kanonizálta, és fejezi ki mind a mai napig.

 

Sisa József, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója a „Magyar Tudományos Akadémia – Séta a székházban" című műve nyomán. A kötet a Corvina Kiadó gondozásában 2015 júniusában jelent meg.