Vissza a nem gyengénlátó változathoz
126858
Az MTA hírei
Vissza
2011. 01. 19.

Elhunyt Sinor Dénes erdélyi születésű nyelvész, történész és filológus professzor

Az életének 95. évében elhunyt Sinor Dénes az egyesült államokbeli Indiana Egyetem emeritus professzora volt, aki megszervezte a bloomingtoni Magyar Tanszéket a Magyar Tudományos Akadémiával kötött egyezmény alapján. Ennek elismeréseként az MTA tiszteleti taggá választotta 1979-ben.

Sinor Dénes nyelvész, történész, filológus és kiváló tudományszervező, 1916. április 17-én született Erdélyben, Kolozsvárott, egy római katolikus vállalkozó második fiaként. Gyermekkorát Budapesten élte, de tizenéves korában több éven át hónapokat töltött a svájci Vevey-ben egy francia nyelvű internátusban. Osztrák nagyanyáitól tanult németül, a budapesti Érseki Reálgimnáziumban, ahová alig járt, vizsgázott angolból és latinból, és ott is érettségizett. A matézisre, fizikai tárgyakra barátja, Ajtay Miklós készítette fel. Kamaszkorában apja makói birtokán élt. Iskola helyett rengeteget olvasott magyarul, németül és franciául. 1934-ben lett a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsész hallgatója, ahol a közelibb Kelet ókori vallásaival kívánt ismerkedni. Németh Gyula terelte figyelmét a török világra, majd Ligeti Lajosnál tanult mongolt, belső-ázsiai történelmet, altaji filológiát. Megkapta a Mahler Ede alapította díjat és a Székesfőváros Jubiláris Ösztöndíját (1937), két tanévben volt Horthy-ösztöndíjas. Magyar-német szakos alapvizsgát is tett.

Két nyáron (1937, 1938) volt a berlini Collegium Hungaricum vendége, ismerkedett a porosz Turfán-kutatás gazdag eredményeivel és oly kiváló tudósokkal, mint a turkológus Annemarie von Gabain és a sinológus Erich Haenisch. Németh és Ligeti tanácsára írt doktori értekezést a középkori, közép-ázsiai török buddhizmusról, melyet a Kőrösi Csoma Archívumban közölt (1939), de sosem védett meg. Párizsba utazott, ahol az akkor katonáskodó Aurélien Sauvageot helyett magyart taníthatott a keleti nyelvek iskolájában, miközben a hírneves sinológus, belsőázsiai filológus és altajista Paul Pelliot, a turkológus Jean Deny, a sinológus Marcel Granet, Paul Demiéville és hasonló nagy orientalisták előadásait hallgatta. Tagja lett a párizsi Ázsiai Társaságnak és Nyelvészeti Társaságnak.

A német megszállók és vichy kiszolgálóik többszöri zaklatását sikerült túlélnie, letartóztatásokból magát “kibeszélnie”. Élelemmel és cigarettával segítette beteg mentorát, Pelliot-t. 1942 szeptemberében, friss házas emberként, szökött át a “szabad övezetbe”, egy ideig egy Toulouse-i katolikus kolostorban lelt menedéket, majd mikor a megszállás tovább zsugorította az övezetet, onnan is mennie kellett. Részben bundák eladásából tartotta fenn magát, és hol Toulouse-ban, hol Párizsban, hol Normandiában élt. Kapcsolatba került az ellenállással.

Volt a Forces Françaises de l’Intérieur és a de Gaulle-t követő Delattre de Tassigny Rajnai és Dunai Hadseregének katonája, ahol jó hasznát vették német tudásának. 1945 novemberében szerelt le Bad Ems-ben. Abban az évben lett francia állampolgár. 1948-ban a Cambridge-i Egyetemen kapott előadói állást, ahol mongolt és magyart tanított tizenhárom évig. Onnan szervezte az Encyclopaedia Britannica magyar irodalmi szócikkeinek alapos javítását és bővítését. 1954-ben ott lett a XXIII. Orientalista Kongresszus főtitkára, a Királyi Ázsiai Társaságnak és a Brit Orientalisták Szövetségének titkára, és 1960-tól 2007-ig az évente más-más országban összejövő Nemzetközi Állandó Altajisztikai Értekezlet (PIAC) főtitkára.

1962-ben Thomas A. Sebeok hívására érkezett az Indiana Egyetem bloomingtoni telepére vendégtanárként, ahol átvette az uráli és altaji tanulmányok vezetését, könyvsorozatok (Uralic and Altaic Series, Indiana University Oriental Series) szerkesztését, és megszervezte az Uráli és Altaji Intézetet (mely most a Közép-eurázsiai Intézet, Department of Central Eurasian Studies), igazgatója volt 1963-tól 1981-ig. Szorgalmazta a Kárpát-medencétől a Kingán hegységig terjedő Közép-Eurázsia, benne a nagy pásztorbirodalmak és a füvespusztai műveltségek kutatását. Díjat alapított a legjobb évfolyamdolgozat jutalmazására. Igazgatója volt a National Defense Education Uralic and Inner Asian Language and Area Center-nek (1961-1981), mely ma az Inner Asian and Uralic National Resource Center. Elindította és szerkesztette a Journal of Asian History folyóiratot (1967-től haláláig). 1965-ben alapította az Ázsiai Kutatóintézetet, ebből 1979-ben a Belső-ázsiai Kutatóintézetet, melynek több éven át igazgatója volt (ez ma az ő nevét viseli).

Kezdeményezésére adományozza az Indiana Egyetem a PIAC-aranyérmet, melyet maga kétszer is megkapott (1982, 1996). 1975-től Distinguished Professor. Vezető tagja volt az American Oriental Society-nak és az Association for Asian Studies-nak, a Tibet Society-nak és a Mongolia Society-nak, tagja a Linguistic Society of America-nak, az American Historical Association-nak, a brit Philological Society-nak és Historical Association-nak. Ő szervezte meg az 1981 óta működő bloomingtoni Magyar Tanszéket a Magyar Tudományos Akadémiával kötött egyezmény alapján. Ennek elimeréséül a magyar akadémia tiszteleti tagjául választotta (1979). A Szegedi Tudományegyetemtől kapta első, tiszteletbeli doktori címét (1971) és az “Egyetemünkért tett elévülhetetlen érdemeiért” emlékplakettet (2000), a Kazáni Egyetemtől a második díszdoktori címét (2007), az Indiána Egyetemtől John W. Ryan-díjat (2006) és az Elnöki Érmet (2008), a Pécsi Egyetemtől Bárczi Géza Emlékérmet (1981). Magyarország a Csillagrenddel (1986) és a Köztársasági Érdemrend Parancsnoki Keresztjével tüntette ki (2007). A londoni Királyi Ázsiai Társaság a belső-ázsiai stúdiumok támogatására Denis Sinor Érmet alapított (1992). A belsőázsiai műveltségeket bemutató UNESCO sorozat (History of the Civilizations of Central Asia) munkálataiban és az Union Internationale des Orientalistes titkáraként (1954-1964) szerzett érdemeit az UNESCO Avicenna-ezüstéremmel (1998) és a fennállásának 60. évét ünneplő érmével ismerte el.
Tiszteleti tagja volt a Kőrösi Csoma Társaságnak (mely 1983-ban Vámbéry Emlékéremmel tisztelte meg), a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, az MTA Nyelvtudományi Intézetének, a Societas Uralo-Altaica-nak (ennek volt alelnöke is), a helsinki Finn-ugor Társaságnak, a Deutsche Morgenländische Gesellschaft-nak, tiszteletbeli professzora az Oroszországi Akadémia szentpétervári Keleti Intézetének, levelező tagja a francia Académie des Inscriptions et Belles- Lettres-nek.

Évfordulóit két nemzetközi cikkgyűjtemény (Tractata Altaica, 1976; Florilegia Altaistica, 2006) ünnepelte.

Szerzője volt több mint százhatvan cikknek (pl. magyar és altaji szófejtéseknek, köztük a hajó szavunkról vagy a tár szavunkról szólónak, középkori történeti tanulmányoknak), több mint százhuszonöt könyvbírálatnak, nyolc könyvnek (köztük egy Magyarország-történetnek, egy velős belső-ázsiai történeti összefoglalásnak és egy közép-eurázsiai stúdiumokba bevezető fontos könyvészeti kalauznak) és szerkesztője vagy részben szerzője tizenháromnak. Az összehasonlító történeti nyelvészet, a művelődéstörténet és a történettudomány módszereit és szemléletét ötvözte munkáiban.

Sokat járta a világot, utazott Amerikában, Európában, Szibériában, Mongóliában, Kínában, Koreában, Afganisztánban, Nyugat- és Kelet-Turkesztánban, főképp tudományos találkozók végett. Járt Jeruzsálemben, egy szívműtétje után járt a Pakisztánt és Kínát összekötő, a Karakorum láncán áttörő, akkor új országúton, és megfordult a déli és az északi sarkon is.
Utolsó két évében testi ereje rohamosan fogyatkozott, nagy fájdalmakkal küzdött, de még utolsó előtti hetében is szerkesztette folyóiratát, figyelte a híreket, számítógépes postáját, és tréfás kedve is vissza-visszatért. Hívő katolikusként kétszer is felvette az utolsó kenetet a bloomingtoni Borromeoi Szent Károly templom papjaitól. Három hónap híján kilencvenöt évesen hunyt el bloomingtoni erdőszéli házában, hátrahagyva nagyszerű könyvtárát.