71
Az MTA hírei
Vissza
2003. 11. 15. Kitajka Klhttp://www.origo.hu/mindentudasegyeteme/cikkek/20031125mindentudas.html

Elhunyt Farkas Tibor

Farkas Tibor akadémikus kevesek által művelt tudományág élmezőnyében számontartott tudós, tekintélyes lipidkutató volt. Szerencsésnek tartotta magát, amiért egész életében "szórakozhatott". Azzal foglalkozott, amit szeretett.

Farkas Tibor 1929. június 8-án született Budapesten. Elemi iskoláit Kelebián végezte. Gimnáziumi tanulmányait Kiskunhalason a Református Szilády Áron Gimnáziumban kezdte 1940-ben, majd Szabadkán folytatta a Magyar Királyi Fiúgimnáziumban. Később visszakerült a kiskunhalasi gimnáziumba, érettségi bizonyítványát is itt szerezte 1948-ban.

Két évvel később került a Szegedi Tudományegyetem biológia-kémia szakára. Az egyetem első két évfolyamát itt végezte el, majd 1952 őszén, a szakbiológus oktatás beindulásakor az Eötvös Lóránd Tudomágyegyetem állatfiziológus szakán folytatta nagy érdeklődéssel tanulmányait.

A diploma megszerzése után 1955-ben kinevezték az MTA Tihanyi Biológiai Kutatóintézetébe. Az ezt követő majdnem két évtizednyi kutatómunkát először 1956-ban a Német Demokratikus Köztársaságbeli pár hónapos tanulmányút, majd 1963-ban a Milánói Tudományegyetem Farmakológiai Intézetének meghívására eltöltött bő egy esztendőnyi időszak szakította meg. Néhány évvel később a Szovjetunióban tengerbiológiai és zsírkutatással foglalkozó intézeteket látogatott, 1972-73 között pedig Los Angelesben, a Kaliforniai Egyetemen (UCLA) végzett kutatómunkát.

Kandidátusi fokozatát 1970-ben, a doktori címet 1990-ben szerezte meg. Az MTA Szegedi Biológiai Központ Biokémiai Intézetének 1971-től kutató professzora volt haláláig.

A szakmai elismerést a nyolcvanas évek vége hozta meg számára: 1989-től az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1998-től az MTA rendes tagjává választották. Az MTA Szegedi Akadémiai Bizottságának alelnöke volt 1993-tól, később a TMB és a Doktori Tanács, továbbá a Német Lipidtudományi Társaság (1959), ill. az Amerikai Olajkémikusok társaságának tagja (1991). Széchenyi-díjjal 1998-ban tüntették ki.

Fő kutatási területe a lipidek biokémiája és élettana, különös tekintettel a membránok hőméréskleti adaptációjára. A sejtmembránok szintjén történő termoadaptációnak a története az 50-es évek második felére, helyileg pedig az MTA Tihanyi Biológiai Intézetébe nyúlik vissza, ahol 1955 óta foglalkozott lipidekkel, ezekkel a vízben nem oldódó anyagokkal. Az ifjú kutató kedvenc időtöltésének hódolva gyakran gyűjtögette egy vödörbe a Balatonban élő alacsonyabbrenű rákokat. Feltűnt neki, hogy zsíros lett tőlük a víz felszíne. Mivel senki sem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy miért olyan sok az olaj ezekben a szervezetekben, saját kedvteléséből hozzálátott a lipidkutatáshoz. E döntés meghatározó volt életében, hiszen ekkor tette le a mai lipidiskola alapkövét. Hans Paul Kaufmann, a világ öt legnagyobb lipidkémikusainak egyike volt az, aki tihanyi látogatása során megismerte Farkas Tibor munkáját, s felismerve kutatása jelentőségét, hazatérve rangos német szaklapban ismertette azt a technikát a világgal, melyet Farkas professzor fejlesztett ki a zsírsavak elválasztására.

A munka ezután több évtizeden át folytatódott. Első komoly eredményét Herodek Sándorral, néhai Tóth Gézával és néhai Csáky Lászlóval közösen érte el, amikor kimutatták, hogy a halak testébe juttatott radioaktív ecetsav megjelenik azok zsírsavjaiban. A hatvanas évek elején Herodek Sándorral együtt közölték a világviszonylatban is szenzációsnak számító megfigyelésüket, miszerint a Balatonban élő alacsonyabb rendű szervezetek képesek lipidjeik fizikai állapotát (olvadáspontját) igen érzékenyen hozzáigazítani a környezet hőmérsékletéhez, ezzel mintegy biztosítják önmaguk számára, hogy életfolyamataik olyan alacsony hőmérsékleten is lejátszódhassanak,, amelyek mellett egyébként elpusztulnának. Ez a magyar felfedezés alapozta meg a tizenöt évvel későbbi, az élővilág széles körében bizonyított híres Sinensky-féle homeoviszkózus adaptáció elvét. Ezt a hajdani tanulmányt, illetve felfedezést még ma is gyakran idézik e tudományterületen. Módszeresen válogatott, mérsékelt égövi, arktikus és szubtrópusi szervezetekből származó minták elemzésével nem csak bizonyította a homeoviszkózus adaptáció érvényességét, hanem - a foszfolipidek és biomembránok szintjén - feltárta az adaptációs válasz molekuláris alapjait is. Ezek a felismerések tették igazán ismertté Farkas Tibor munkásságát, és járultak hozzá ahhoz, hogy az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta a szegedi tudóst.

Már szakmai tekintélyt szerzett kutató volt, amikor 1971-ben Straub F. Brúnó akadémikus meghívta a Szegeden abban az évben felavatott Biológiai Központba, ahol kelet-európai mércével mérve kiváló körülmények között folytathatta kutatómunkáját. Majd tíz évig kalandozott a növények világában, ahol arra kereste a választ, milyen kapcsolat létezik a sejtmembránok és a fagytűrés között, továbbá már a korábbi megfigyelések birtokában vizsgálta, milyen membránadaptív megoldásokat találtak ki a fagyturő növények az extrém alacsony hőmérsékletek túlélésére. Tanítványaival és akkori munkatársaival, Horváth Ibolyával és Vígh Lászlóval sikerült bejuttatnia hidegérzékeny haszonnövényekbe olyan molekulákat, amelyeket a hidegtűrő növények is képesek előállítani ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a külső hőmérsékleti változásokhoz, hogy védekezhessenek a korai fagyok ellen. Tizenöt országban fogadták el ezt a szabadalmat. Egy évtizednyi kalandozás után Farkas Tibor visszatért a halakhoz. Kimutatta, hogy többek között bizonyos lipidmolekulák szabályozzák a membránok rendezettségét egy adott hőmérsékleten, s ez egyaránt igaz az északi sarki, édesvizi vagy szubtrópusi hidegvérű állatokra. Nevéhez fűződik az a nagy visszhangot kiváltó felismerés is, hogy a busának olyan típusú olaja van, mint bizonyos tengeri halaknak, vagyis fogyasztása alkalmas az érrendszeri betegségek megelőzésére. Munkásságában a hangsúly a membránok molekuláris összetételére és architektúrájára helyeződött, különös tekintettel egyes foszfolipid molekula specieszek termoadaptációban ill. különböző betegségek kialakításában betöltött szerepére.

Túl a számos hazai együttműködésen Farkas Tibor és munkatársai kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszert építettek ki. Említést érdemel a finn Institute of Marine Research (Helsinki), a német Alfred Wegener Institute für Polar und Meeresforschung-al (Bremerhaven), a szintén német Wilhelms-Universitat (Münster), az olasz Stazione Zoologica (Nápoly), ill. az indiai National Insitute of Oceonography (Dona Paula, Goa), és a spanyol Universidad de las Islas Baleares (Palma de Mallorca).

Farkas Tibor élete végéig folyamatosan gyűjtötte és rendszerezte adatait. Mindennel és mindenkivel szemben nyitott volt: szívesen osztotta meg gondolatait munkatársaival. Gondolatmenete mindig egyszerű és világos volt. A nemzetközileg elismert tudósegyéniség sok évtizedes, merőben új alapokról induló munkásságának tapasztalatai tovább élnek, hiszen nemcsak a lipidológia, a lipid-membrán iskola megteremtése, hanem a lipidológusok nevelése is az ő nevéhez fűződik.. Különös gondot fordított a tanítványok gondolkodásának csiszolására. A volt diákok kiváltságosnak érezhették magukat, hogy Vele dolgozhattak.. Nemcsak egy zseniális kutató elmével hozta őket össze a sors, de példaképet kaphattak emberségből és szeretetből is.

Élete utolsó percéig dolgozott és alkotott. Halálával rendkívül sokoldalú, színes és gazdag tudományos életpálya szakadt meg. Mindig optimista volt! A betegségét illetően egyetlen dologra panaszkodott, hogy az operáció és a felépülés napjai elvonják a munkától. Majd sok más, számára fontosabb témáról beszélt. Elvesztése talán azért is felfoghatatlan, mert mindannyian akik vele dolgoztunk úgy tekintettünk Rá, mint gyermek a szülőjére, gondolva, hogy Vele soha semmi komoly baj nem történhet...

"Sose valami, vagy valaki akartam lenni, egyszerűen csak érdekelt, hogy miért vannak a dolgok úgy, ahogy vannak.