136880

Trianon 16. századi gyökerei – egy elkerülhetetlen vereség következményei

 

A mohácsi csata, majd Buda 1541-es elfoglalása hosszú távon sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint a trianoni békeszerződés – mondja Pálffy Géza történész. A „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója szerint az újabb kutatási eredmények alapján több napjainkig élő toposzról is ki kell mondani, hogy tévedés. Magyarország nem ütközőállam és nem Habsburg-gyarmat volt, hanem védőbástya, de nem annyira a kereszténységé, mint inkább Közép-Európáé. Megmaradásában pedig a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt.

Dzselálzádé: A mohácsi csata - török miniatúra Csukovits Enikő: Liliom és holló. Új Képes Történelem. mek.oszk.hu Magyar Könyvklub - Helikon, Budapest, 1997, 101. oldal.

Dzselálzádé: A mohácsi csata - török miniatúra
Csukovits Enikő: Liliom és holló. Új Képes Történelem.
Magyar Könyvklub - Helikon, Budapest, 1997, 101. oldal.

mek.oszk.hu

 

„Mohács nemcsak a magyar állam és a teljes Kárpát-medence, hanem még Közép-Európa históriájában is sorsfordító jelentőségű. Jóllehet több tekintetben már maga a csata is döntő változásokat hozott, Magyarország és Közép-Európa sorsfordító eseményévé sokkal inkább következményei tették‟ - fogalmazott egy minapi konferencián tartott előadásában. Milyen következményekre gondolt?

Az újabb társadalom- és életmód-történeti kutatások szerint a Magyar Királyság több mint hárommillió lakója többségének élete nem változott meg radikálisan az 1526. augusztus 29-ét követő napokban és hónapokban. Sokaknak még éveken át sem, azaz Mohács e tudományterületeken nem tartható igazi fordulópontnak. Ugyanakkor - ahogyan idézte is tőlem - egyértelműen kijelenthető: Mohács hosszú távú hatásait tekintve valódi fordulópont volt nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára is. Jagelló II. Lajos magyar-cseh király halálával, majd Habsburg Ferdinánd királlyá választásával 1526 és 1527 fordulójára a korábbi másfél évszázados magyar-oszmán konfliktus alapjaiban alakult át.

Hogyan?

A Habsburgok magyar trónra kerülésétől kezdve az oszmánok számára már nem Magyarország volt az igazi ellenfél. A magyar-török küzdelem tehát a mohácsi csata után néhány hónappal a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom vetélkedésévé vált. Ennek szárazföldi hadszíntere azután közel két évszázadra Magyarország lett. Lajos király Mohács mezei halálával ugyanakkor - Lengyelországot leszámítva - Közép-Európában a Jagelló-dinasztia korszaka is véget ért. A fiatal magyar-cseh uralkodó mindkét trónját Habsburg Ferdinánd foglalta el. Ezzel az általa kormányzott magyar és cseh területek a születőben lévő Habsburg Monarchia részeivé váltak. Így 1526-ot joggal tartja a nemzetközi történetírás is a Habsburg-dinasztia osztrák ága irányította, későbbi Duna menti nagyhatalom születési esztendejének és egyúttal Közép-Európa kora újkori történelme kezdőpontjának. Szülejmán szultán mohácsi győzelme így direkt és indirekt módon egyaránt kezdte átrajzolni az öreg kontinens középső részének térképét.

Milyen visszhangja volt a mohácsi csatának a korabeli Európában?

Két részre osztanám a választ: 1526-ban a 16-17. századi nagy kommunikációs forradalom előtt vagyunk, rendszeresen megjelenő sajtótermékekről tehát még nem beszélhetünk. Így tágabb értelemben vett közvéleményről és ezen a szinten különösebb visszhangról sem. A meghatározó politikai döntéshozók viszont nagyon is foglalkoztak vele egész Európában. Nem túlságosan régóta tudunk például arról, hogy a spanyol állami szervek legfontosabbika, az egyébként ma is létező Államtanács létrejöttéről szóló első fennmaradt dokumentumok egyike szerint a testület tárgyalt a mohácsi csata után kialakult európai helyzetről, és egyebek mellett támogatást szavaztak meg Ferdinándnak. Ez persze érthető, hiszen a spanyol király és német-római császár, V. Károly öccse volt. Az újabb kutatások szerint csaknem naprakész információkkal rendelkezett az eseményekről az angol uralkodó, és sok mindenről tudott a pápa is. Közép-Európában pedig természetesen mindenkit élénken foglalkoztatott a téma. Ez nem is csoda. Gondoljunk csak bele: meghalt a magyar és cseh király, meghalt a császár közvetlen rokona, az európai dinasztiák közül tehát erősen érintettek voltak mind a Habsburgok, mind a Jagellók. Közép-Európában így meghatározó eseménynek tekintették Mohácsot, amelynek jelentőségével a kortársak is meglehetősen pontosan tisztában voltak.

Nyugat-Európa számára csupán intő jel vagy inkább riadó volt Mohács, pontosabban a török katonai fenyegetés?

Figyeltek az oszmán térhódításra, de a korabeli hatalmak addig nem tettek igazán érdemi lépéseket, amíg nem voltak közvetlenül is érintettek. Azzal, hogy Mohács után a törökök csak az ország legdélebbi részén rendezkedtek be, a veszélyt Európában távolinak tekintették. Az 1521-ben elesett Nándorfehérvár még túl messze volt az osztrák és német területekhez. Az igazi fordulópontot nem is Mohács jelentette, hanem Buda 1541-es elvesztése, illetve az 1543. évi hadjárat, amikor a törökök elfoglalták egyebek mellett Pécset, Székesfehérvárt és Esztergomot. Ez utóbbi elestével alig 200 kilométerre kerültek a hódítók Pozsonytól, és nem sokkal több mint 200 kilométerre Bécstől, az új közép-európai hatalmi központtól. Ekkor már azonnal lépni kellett. Nem véletlen, hogy az 1540-es évek közepétől markáns változások figyelhetők meg a védelem terén.

Buda 1541-ben (141. l.) Siebmacher Jánosnak a Meldeman-féle távlati képe után 1580 körül készült rézkarcza, a Lanfranconi-gyűjteménynek Budapest székes-főváros tulajdonában levő példányáról kicsinyítve, megjelent az Athenaeum-féle Magyar Nemzet Története V. kötetében mek.oszk.hu

Buda 1541-ben (141. l.) Siebmacher Jánosnak a Meldeman-féle távlati képe után 1580 körül készült rézkarcza, a Lanfranconi-gyűjteménynek Budapest székes-főváros tulajdonában levő példányáról kicsinyítve, megjelent az Athenaeum-féle Magyar Nemzet Története V. kötetében

mek.oszk.hu

 

A Magyar Királyság például éves rendszeres segélyt kapott a Habsburg Monarchia tartományaiból.

Igen, a megszavazott összegek nagyságrendileg közelítettek a megfogyatkozott területű Magyarország még mindig tekintélyes éves jövedelméhez.

Bár ha jól tudom, ennek általában csak egy része folyt be valójában.

Ez igaz, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Magyarország a következő másfél évszázadban mindvégig hatalmas támogatást kapott az osztrák tartományokból, a német birodalomból és Morvaországból. Az a rendszer alakult ki, hogy minden szomszédos tartomány tartsa el a saját magyarországi határvidékét. Tehát nagyobbrészt Alsó-Ausztria fizette Győrt és környékét, a horvát véghelyeket Karintia és Krajna, Stájerország a szlavóniai várakat és így tovább. Véleményem szerint ezért nem állják meg a helyüket a Habsburgok mulasztásairól korábban a hazai történetírásban is fel-felbukkanó vádak. Sőt, Magyarország megmaradásában a 16-17. században a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt. Tegyük hozzá rögtön: természetesen nagyon is jól felfogott érdekből. Olyan kölcsönös egymásrautaltságról volt szó tehát, amikor mind a magyaroknak, mind a Habsburgoknak szükségük volt a másikra. A tét pedig nagyon nagy volt, hiszen - bár Fodor Pál kutatásaiból tudjuk, hogy a törökök célja az ország egészének elfoglalása volt - nem Magyarország egésze veszett el.

A főleg a múlt század hetvenes éveiben a magyar történetírásban dúló Mohács-vita egyik fontos témája, az akciórádiusz-elmélet hívei szerint a többi rész nem is nagyon volt veszélyben, hiszen az oszmán hadszervezet erejéből ennyire telt.

Én más véleményen vagyok. Szerintem elvileg lett volna rá lehetőségük, hogy a hódoltsági területeket akár Bécstől nyugatra is kitolják. Magyarország azonban kemény diónak bizonyult. Más erőt képviselt, mint a korábban meghódított államok. Amennyiben a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott. A Magyar Királyság nem Bulgária, Szerbia vagy Bosznia volt. A középkorban Közép-Európa meghatározó középhatalmának, sőt bizonyos időszakokban nagyhatalmának számított.

Nem szeretnék szőrszálhasogatásba bonyolódni, de a mai napig szívesen mondjuk magunkról, hogy Európa és a kereszténység védőbástyája voltunk, ugyanakkor ütközőállamként is olvashatunk Magyarországról. Történészként lát-e különbséget a két fogalom között, és ha igen, Ön melyiket használná a 16-17. századi Magyar Királyságra? Ütközőállam voltunk vagy védőbástya?

Van, mégpedig lényeges különbség. Leegyszerűsítve: a védőbástyának én is része vagyok. Az ütközőállam viszont rajtam kívül eső területet jelöl. Hunyadi Mátyás királyunknak például Bosznia ütközőállama volt. Bevonult oda, helyőrséget vezényelt egy-egy kulcsvárba, de nem volt Bosznia legitim és tényleges uralkodója. A Habsburgok esetében más volt a helyzet Magyarország vonatkozásában. 1527-től I. Ferdinánd legitim uralkodója volt a Magyar Királyságnak. Ezért neki és utódainak nem előretolt ütközőállamuk, nem gyarmatuk volt Magyarország, hanem a monarchiájuk része. Védőbástyájuk és éléskamrájuk. Fontos hozzátenni, hogy a Magyar Királyság elsősorban Közép-Európa védőbástyája volt és nem, pontosabban nem egyedül a kereszténységé. Azaz Magyarország nem egymaga, hanem Horvátországgal közösen állt helyt szárazföldön a kereszténység védelmében, miközben ugyanezt tették a Földközi-tengeren a spanyolok vagy éppen tőlünk keletre a lengyelek is. A magyar-horvát hadszíntér jelentősége egyébként nem volt azonos mértékű minden időszakban. Attól függött, hogy éppen hol hadakoztak a törökök. Amikor például a perzsák ellen harcoltak, értelemszerűen csökkent a magyar végek jelentősége. Paradox módon ezek azok az időszakok, amikor érezhetően pusztul az infrastruktúra és gyengül a védőbástya. Amikor viszont nő a fenyegetettség, akkor nyugatról gyorsabban érkezik a pénzügyi támogatás, jön a katonai erősítés, és megújul a végvári rendszer. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az általunk nem nagyon emlegetett földközi-tengeri hadszíntér is mindvégig meghatározó volt a törökök nyugati terjeszkedésének megakadályozása szempontjából.

Ahol például 1571-ben a lepantói csatában több száz hajó és mindkét oldalon több tízezer ember vett részt.

Így van, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy később, a 18. században Oroszország felemelkedésével az orosz-török hadszíntér is rendkívül fontossá válik.

Pálffy Géza
Pálffy Géza

 

Ha Mohács következményeiről beszélünk, akkor szólni kell arról is, hogy a Magyar Királyság és a hódoltsági területek mellett ott volt még az Erdélyi Fejedelemség, amelyet később gyakran neveztek a magyar nemzeti függetlenség letéteményesének.

Pedig az új kutatások szerint biztosan nem volt az. Az Erdélyi Fejedelemség - ahogyan a törökök emlegették - „Szülejmán szultán műve" már születésekor kényszerpályára került, mely helyzetből később nem igazán volt kiút. Erdély vezetőinek a törökök markában a kezdetektől igen szűk ösvényen kellett lavírozniuk. A magyarság ottani részének a megmaradásához viszont kétségkívül ez volt az egyetlen út. Azaz a fejedelemség létrejötte emiatt egyértelműen pozitív jelenségnek tartható. Ugyanakkor határozottan vitatom azt a 19-20. századból visszavetített koncepciót, hogy az erdélyi fejedelmek a magyar nemzeti egységet képviselték volna. Ilyet sajnos nem képviselhettek. Bethlen Gábor sem akarhatta Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, még ha napjainkban ez olvasható is a történelemtankönyvek egy részében. Hogyan érte volna el mindezt? Talán török-tatár csapatokkal?! Tisztázzuk tehát ezzel kapcsolatban a legfontosabbat: a 16-17. században két magyar állam létezett: a történelmi magyar állam, a királyság a Habsburg Monarchia részeként élt tovább, az Erdélyi Fejedelemség pedig török gyámkodás alatt. Persze, miközben politikai-katonai szempontból eltérő érdekeik voltak, ugyanakkor társadalmi, kulturális és nyelvi szinten szoros kapcsolatban álltak egymással. A magyarság nagy szerencséjére.

Eddig főleg Mohács katonai-politikai következményeiről beszéltünk, de mi mondható el az etnikai változásokról és a településszerkezetben tapasztalt pusztulásról?

1570-es évekre a Magyar Királyság középkori területének 40 százalékát, majdnem 120 000 km2-t veszített el, azaz - a fejedelemséget leszámítva - ennyi került közvetlen török megszállás alá. A rendszeres hadjárások felmérhetetlen pusztítással, a településrendszer, a város- és kolostorhálózat vissza nem fordítható, egyes régiókban 60-90 százalékos mértékű károsodásával jártak, következményeik pedig átformálták a Kárpát-medence etnikai térképét. Az utóbbi kapcsán mesterem, Szakály Ferenc akadémikus már negyedszázaddal ezelőtt is „Trianon török kori gyökereiről" beszélt, hiszen a hódoltság korában a magyarság megindult a kisebbségbe kerülés útján. Végül a középkori magyar fő- és rezidenciaváros, Buda 1541. évi elvesztését és kiesését a magyarság szinte már sohasem tudta teljességgel helyreállítani. Az önálló magyar királyi udvar és politikai-kulturális központ örökre megszűnt. Ténylegesen még az 1867. évi kiegyezés után sem állhatott helyre. A megfogyatkozott Magyar Királyságnak 1918-ig két fővárosa volt: előbb Pozsony-Bécs, utóbb Buda-Bécs. Szuverenitása pedig - paradox módon éppen a török hódítás miatti kiemelt fontossága következtében - számos államigazgatási területen korlátozva volt. Reálisan nézve, ki kell mondanunk: 1526 és 1541 sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint utóbb Trianon. Bár a területveszteség - éppen az Erdélyi Fejedelemség létrejötte miatt - kisebb volt, mint a 20. század elején, a késő középkorban Budáról irányított jelentős magyar középhatalom örökre elveszett; a Magyar Királyság pedig egy közép-európai államkonglomerátum, a Habsburg Monarchia részévé - bár hangsúlyozandó: katonai, politikai és gazdasági szempontból egyaránt előkelő részévé - vált.

További információ

 

Pálffy Géza

Telefon: 224-6700/674

Mobil: 20/932-2320

E-mail: palffy.geza@btk.mta.hu