134241

Történelmi emlékezet és történettudomány

A történészek felelősségének kérdése, a nemzeti önképet és identitást meghatározó tényezők, valamint a magyarországi zsidóság második világháborús tragédiájának emlékezete alkották az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya által szervezett, az Akadémia 185. közgyűléséhez kapcsolódó tudományos ülés fő témaköreit.

Hunyady György akadémikus "Visszatekintés a jelenből" című előadásában a múlt jelent formáló hatását elemezte. Az utólagos előrelátás, az identitásból fakadó érzelmi logika, az idő kategorizálása, valamint a rendszerigazolás elmélete szempontjából, tudományos kutatások alapján tekintette át a nemzeti identitás sajátosságait, a trianoni trauma társadalmi hatását, az elmúlt évszázad magyar társadalomtörténeti korszakaival kapcsolatos attitűdök változásait, valamint a jelenre reflektáló egyéni és csoportos magatartási formákat. Az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának elnöke arra figyelmeztetett, hogy "a társadalmi, de a személyes emlékezés sem magányban fogant mentális folyamat, hanem spontán változatában is, de intézményes formáiban végleg közösségileg mintázott mű. A mindenkori hatalom is reflektál rá és benne önmagára. Teheti ezt áttűnő könnyedséggel és teheti buzgó szigorral."

     Már a történelem hajnalán megjelent az érdeklődés, amellyel az egyén ősei tettei felé fordult - helyezte perspektívába a múlt iránti érdeklődést Ormos Mária akadémikus "A történész dolga" című előadásában. Ugyanakkor rámutatott: bár gyakran egyes eseményekről - például az első vagy a második világháború mozzanatairól - a történész nem tud teljes képet adni, feladata, hogy a fellelhető forrásokat, visszaemlékezéseket egymással összefüggésben, a nemzetközi áramlatok tükrében, logikus rendben vizsgálja. "Aki nem így tesz, hamis következtetésekre jut" - figyelmeztetett a tudós. Még ha az átfogó, minden részletre kiterjedő ismertetés lehetetlen is, a történész kötelessége, hogy a feltárható ismereteket a nyilvánosság elé bocsássa, összhangban a történelem tudományát megteremtő, több ezer éves igénnyel. A Wehrmacht magyarországi bevonulásának következményeivel kapcsolatban elmondta: nem volt szó szisztematikus megszállásról, március 19. után Magyarországon bábállam jött létre, ahogyan több nyugat-európai országban is.

     A középkori magyar krónikások politikai motivációjú múltformálásának jellemző példáit ismertette Zsoldos Attila. Elemzésében a múlt szándékos "kiigazítására" Vazul megvakíttatásának okát, illetve a rozgonyi csatát hozta fel példának. Mint elmondta, az utólagos módosításra sok esetben nem politikai okokból, hanem valamilyen javak megszerzése és birtoklása érdekében történt. IV. Béla és fia, a későbbi V. István belharcainak két szereplője sorsán keresztül pedig azt mutatta be, hogy az aktuális politikai gondolkodás múltba való visszavetítése nyomán hazaárulónak vagy köpönyegforgatónak is nevezhető valaki, aki csupán a korabeli politikai hagyományoknak megfelelő magatartásformákat követ.

     Nietzsche hármas történelemfelosztását, az antikvárius, a kritikai és a monumentális történelemszemléletet idézte fel Gyáni Gábor akadémikus. A történész rámutatott, az elmúlt évszázadok során rendszeresen jelentkezik a szándék, hogy a történetírás, a történettudomány megállapításai politikai célokat szolgáljanak, és ezzel összefüggésben a politika gyakran jogot formál az egyes történelmi események, személyek megítélésére. Gyáni Gábor szerint ennek tetőpontja az a gesztus, amikor - 19. századi gyakorlattal - törvény rendelkezik egy-egy történelmi esemény értelmezéséről. (Ugyanebbe a sorba illeszkedik egyes közterek el- vagy átnevezése, emlékművek, emlékhelyek létesítése.) "Attól kezdve, hogy az államhatalom magáévá teszi az emlékezés kötelességét, nem a történészek írják a történelmet, hanem a politikusok diktálják. Ám a történettudomány végtelen tematikai tágassága, a nézőpontok számossága kizárja az egyetlen értelmezés lehetőségét" - figyelmeztetett Gyáni Gábor.

     A készülő Szabadság téri emlékművet bírálta Marosi Ernő akadémikus. A koncepciónak szerinte sem a művészethez, sem a művészettörténethez nincsen köze, a Magyar Tudományos Akadémia szempontjából pedig szégyenletes plágiumnak nevezte a terveket, mivel azok alapját az MTA allegóriája képezi, amely Johann Nepomuk Ender 1831-ben Széchenyi István megrendelésére készített, Borúra derű című képén látható. Megfogalmazása szerint a Szabadság téri emlékmű nem statuál példát, tapintatlanul kezeli az érintettek emlékezési kultúráját, a szobrász pedig a gravitáció általa oly hőn áhított kiiktatásával esztétikai értelemben eljutott a súlytalanság állapotába. Marosi Ernő művészettörténeti lehetetlenségnek nevezte, hogy egyazon emlékművel áldozatnak és bűnösnek is  emléket állítsanak, és azt javasolta, hogy a tervezett műről kezdődjön vita értő és jól tájékozott szakemberek bevonásával.

     Márai Sándorra fókuszálva mutatta be a magyar irodalom kimagasló alakjainak a két világháború közötti, nemritkán változó nézeteit Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész számos Márai-, Szerb Antal-, Radnóti- és Füst Milán-idézettel gazdagított előadásában. Mint rámutatott, 1919 traumatikus tapasztalatai miatt az 1944-ig tartó korszakot a bolsevizmustól való félelem határozta meg. Fiatalemberként maga Márai is üdvözölte az 1919-es eseményeket - külföldre is a megtorlástól való félelmében távozott -, ám már az 1920-as évek közepétől a néhány évvel korábban megtagadott értékek felé fordult. Az írók többsége üdvözölte a bécsi döntést, a zsidóüldözések miatt azonban véleményük gyökeresen megváltozott. Márai hangsúlyozza Horthynak, valamint a véleménye szerint a kormányzót bábként használó Bethlennek az események alakulásáért felróható felelősségét. Jóllehet a német megszállás alatt már kívánatosnak tűnt a szovjet csapatok megérkezése, az író nem sokkal később leszögezi: "zsarnokságot nem lehet zsarnoksággal gyógyítani."

     Horthy Miklós emlékezetét, a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzóját övező kép változásának fontosabb állomásait vette számba előadásában Romsics Ignác. Az akadémikus áttekintette, hogy a különböző társadalmi csoportok által egyszerre országmentőnek, véres kezű gyilkosnak és felségáruló trónfosztónak tartott Horthy közül miként kanonizálódott az országot megmentő, erős kezű katona és országépítő alakja. A történész szerint Horthy Miklós soha nem akart Hitlerhez, Mussolinihoz vagy Sztálinhoz hasonló diktátor lenni, jogkörének szélesítésére azonban folyamatosan törekedett. A második világháború után ismét változó Horthy-képről szólva Romsics Ignác kiemelte: 1945 után szisztematikus ellenkultusz kiépítése folyt, a történetírás 1956 után azonban egyre árnyaltabban tárgyalta az egykori kormányzó alakját. Romsics Ignác utalt arra is, hogy 1989 után határozott törekvések voltak tapasztalhatók Horthy rehabilitációjára, és hogy a szimbolikus politizálás jegyében az utóbbi években szobrot akartak neki állítani és utcákat akartak róla elnevezni. Az akadémikus végül hangsúlyozta, hogy miközben mindkét politikai oldalról érezhető a törekvés, hogy a történészeket segédcsapatokká és propagandistákká változtassák, a történettudománnyal foglalkozók többsége megpróbál történész maradni.

     Angol nyelvű előadásában tekintette át a népirtáshoz vezető lépéseket, valamint a társadalmi megbékélés folyamatát Ervin Staub pszichológus, a Massachusettsi Egyetem professor emeritusa. A holokauszt mellett a ruandai és a törökországi örmény folyamatokat elemezve emlékeztetett rá, hogy a genocídiumok nem pusztán felső utasításra következnek be, hanem az egész társadalmat átható kirekesztés és gyűlölet találkozik a politikai döntésekkel. E folyamatok egyik feltétele, hogy a társadalomban élő pozitív jövőkép megvalósulásának akadályaként tekintsenek az adott kisebbségre - fogalmazott a professzor. Az eseményeket övező passzivitásról megjegyezte, hogy az elkövetők többsége ezt elfogadásként értelmezi. A genocídiumtagadás következményeit összefoglalva kiemelte: amellett, hogy az áldozok szenvedése nem ér véget, az elkövetők fenntartják az érintett kisebbségi csoportok elleni előítéleteiket, és indokoltnak tartják korábbi tetteiket. A professzor a megbékélés eszközei közül kiemelte az oktatás felelősségét, a toleráns gondolkodásra, a csoporton kívüli értékek elfogadására való nevelést.

     Frank Tibor akadémikus "Az angolszász orientáció káprázata" című előadásában azokról a magyar erőfeszítésekről adott átfogó képet, amelyek célja az volt, hogy az elmúlt két évszázadban jobban megismertessék Magyarországot Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, szorosabbra fűzzék a magyar-angol kapcsolatokat, és a magyar érdekeknek megfelelően próbálják meg befolyásolni a brit közvéleményt. A történész számba vette, milyen fontosabb tudományos munkák születtek egy kedvező Magyarország-kép kialakítása érdekében, és kitért arra is, miként alakultak ki az angol nyelv oktatásának hazai alapjai. Ullein-Reviczky Antal diplomata személyes történetén keresztül ismertette a magyar külpolitikában jelen lévő angolszász orientáció háború alatti törekvéseit, a kapcsolatkeresést a nyugati hatalmakkal, valamint a német megszállás utáni próbálkozásokat a magyarországi zsidóság megmentésére.

     "Konzervatizmus hagyományok nélkül" című előadásában Nyíri János Kristóf akadémikus a konzervatizmus és a képiség, a tudásmegőrzés, a kiüresedő hagyományok viszonyát vizsgálta. Az akadémikus rámutatott, hogy a valódi lokalitás, a helyhez, helyzethez tartozás a konzervatizmus alapvető fogalma - tudásfilozófiai értelemben is. A tudás gyakorlati, lokális, decentralizált, tevékenységbe ágyazott, ezért a konzervatív politikában arra kell irányulnia, hogy az egyes emberek, közösségek, szakmák sajátos tudása eleven, hatékony és felhalmozható legyen. A hatékony tudás ma már a világhálón kering, és nem sajátítható el az életen át tartó informális tanulás, valamint angol nyelvismeret nélkül - fejtette ki az akadémikus. A posztmodern jövő kiszámíthatatlansága miatt ugyanakkor a munkaerőpiac igényei sem jelezhetők előre, ezért a „konzervatív szkepszis óva int attól, hogy a felsőfokú képzés szerkezetét a munkaerőpiac várható igényeihez igazítsuk". A gyakorlati tudás átadásának a kép alkalmasabb eszköze, mint a szóbeli közlés - mutatott rá Nyíri János Kristóf.

 

     A nyilvános előadásokat követő hozzászólásokban Pók Attila, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa - egy nagy nemzetközi konferencia szervezési tapasztalatait összegezve - rámutatott, hogy a tudomány megosztott közeg esetén nem segíti elő a megbékélést. Mécs Imre volt országgyűlési képviselő a Szabadság téri szobor felállítása ellen tüntetők küldötteként a magyar társadalom múlttal való szembenézését és saját hibáinak feltárását sürgette. Csepeli György szociológus, a heideggeri vulgáris és primordiális idő fogalmát az elmúlt évszázadra alkalmazva, úgy vélte, két nagy hatású történése, a holokauszt és a trianoni békeszerződés nem múlt el, hanem időben egyre közeledik felénk. Szabolcs Éva az elmúlt időszak pedagógiatörténeti kutatásait foglalta össze, Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke, valamint Herberth Attila a történelemtanítás nehézségeire hívta fel a figyelmet, a közelmúltban Akadémiai Díjjal kitüntetett Ungváry Krisztán pedig az emlékezetpolitika és a történettudomány viszonyát elemezte.

Forrás: mta.hu