129346

Ulyssesként az agy körül

forrás: Természet Világa. Természettudományi Közlöny 1994. 1-3. füzet

Első rész

Levélváltás

Kedves Gyula!

            Ígéretemnek megfelelően itt küldöm életutam történetét. Eltérően eredeti elgondolásomtól most mégis visszatértem az eredeti Ulysess kézirathoz, de azzal a változtatással, hogy egy preambulumban megmagyarázom a kézirat keletkezésének történetét és hogy eddig miért nem közöltem. Utána csekély változtatással az eredeti monológrész. Ezután jön 16 év múlva címmel részben egyes, a mai olvasó számára már nem könnyen érthető dolgok magyarázata, az utóbbi közéleti szerepem politikai hitvallásommal , valamicske az áltudományok elleni harcomról és végül általános frusztráció ellenére békés kicsengésként további tudományos-filozófiai szemléletem és ezek reményei.

            Megpróbáltam egy hagyományosabb önéletrajzot készíteni, de egyetemi éveim elejéig máris 50 oldalt tett ki. Beláttam, hogy ezt majd csak egy könyvben tehetem közzé, vagy teheti közzé valaki levitézlésem után.

Ebben a formában is fölöttébb vitathatónak vélem, vajon a Természet Világának jót tenne-e egy ilyen önéletrajz? Nem kellene-e helyette inkább egy, az életrajz nyomán készített interjúsorozatot hozni részletekben... A jelen formájú önéletrajz "in vivo" félreérthető, és félre is értették sokan (nem is szólva az áltudományos establishment rosszindulatú kiforgatásairól).

            Ha a mostani ismételt rosszulléteim közeli halálomat jelentették volna, nem lenne aggályom. "Post mortem" ez az életrajz kielégítő volna, de azért nem teszem meg ezt a szívességet senkinek, hogy az előtt halálozzam el, mint amit a sorsom számomra kijelölt...

            Ne felejtsd el, hogy az eredeti Ulysses kézirathoz 16 ábra is tartozott, ebből egyesek szükségesek (pl. a kisagymodell), másokat orvostörténeti érdekességük miatt és szerint kell valószínűleg szelektálni.

            Pillanatnyilag becsülettel igyekeztem ígéretemet betartani.

            Kérlek, ne döntsetek az összes felhozott és esetleg fel nem hozott körülmény gondos mérlegelése nélkül.

Budapest, 1993. szeptember 14.

Üdvözöl

Szentágothai János



Tisztelt Professzor Úr!

            Mindenekelőtt köszönöm, hogy betartotta ígéretét és megírta nekünk pályája emlékezetének kibővített változatát. Nincsenek aggályaim a kézirat közlésével kapcsolatban. Futóbolond lenne az a szerkesztő, aki ilyen kéziratot kiadna a kezéből, másoknak engedne át. Jól elkülönülő három részre osztható az írás, jövő évi első számainak értékének ígérkezik. Szerencsésnek tartom, hogy kihasználtam egy "gyenge" pillanatát, amikor megmutatta nekem és sikerült kikoldulnom íróasztalfiókjából az elhantolt kéziratot.

            Persze, biztosan lesznek olyanok is, akiknek majd nem tetszik a vezető tudósunk öniróniától sem mentes föltárulkozása, de ők lesznek elenyésző kisebbségben. Egyszóval legyen nyugodt professzor úr, jót tesz ezzel az írással a Természet Világának! Természetesen ez a kézirat sem kerüli el gondoskodó simogatásainkat, de még nyomdába adás előtt megmutatjuk önnek az "eldarabolt" változatot.

Budapest, 1993. szeptember 21.

Tisztelettel és szeretettel köszönti

Staar Gyula

 

Ennek az írásnak az első részét 1997 őszén írtam Juhász Ferenc felkérésére az Új Írás c. lapjának Pályám emlékezete sorozatához. Habár igyekeztem metaforikus formájával elfogadhatóvá tenni meglehetősen bizarr élettörténetemet és ami ennél fontosabb szemléletemet az akkori irodalomirányítás által elviselhetőnek vélt szintig, Aczél György viccesen ezzel tanácsolta el a főszerkesztőt és engem is, kétségtelen jóindulattal: "túl nagy sikere lenne mindkettőnknek", ti. Aczél György és jómagam, mint a Magyar Tudományos Akadémia "nem akolból származó" elnöke számára. Az irodalomhoz valamit is értő olvasó bizonyára azonnal észreveszi, hogy az életrajz belső monológ formája nem a saját találmányom, hanem James Joyce Ulysses című világhírű regényének és Thomas Mann tündéri Lotte Weimarban c. kisregénye kezdetének amikor az öreg Goethét monologizáltatja reggel az ágyában áttétele az én életemre. Nehogy valaki esetleg azt higgye: ilyen jó író vagyok. Ez nem volt soha ambícióm; életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század évi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülmények között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.

            Logikus kérdés lenne: a pártállam fogytán miért nem közöltem egy irodalmi újságban? Akkor is csemege lett volna! Ez igaz, de 1977 és 1989 között mégis tizenkét év telt el nagy része közéleti funkcióban , sok mindent megtudtunk, amit akkor legfeljebb sejtettünk. Nem kellett ugyan radikálisan változtatnom előző szemléletemen, de sok mindent ma már nem vállalhatok nem a leírt tényeket, de az írásban megnyilvánuló (ál)szerénységgel csak fügefalevélként leplezett "kivagyiságból" és a "minden fortéllyal győzni fogok" életérzésből. Valóban 1977-ben szégyellni való naivitással úgy éreztem, hogy a szemlátomást fogatlanná váló kommunista rendszer majd lassú evolúcióval, a magyar gulyáskommunizmus továbbfejlesztett mechanizmusával fájdalmatlanul átnő egy embermértékű, szociális elkötelezettségű, de a piaci viszonyok által vezérelt társadalomba. Helsinki után már nyilvánvaló volt, pláne az olyan ember számára, aki 1949 óta sorozatosan ismételt szóvjetunióbeli látogatások során láthatta, hogy ez a kolosszus agyaglábakon áll. Bár hangulatom olykori hipomániás hullámtolulásaiban pécsi tanítványaimnak néha mondogattam: az élet nekem tartozik azzal, hogy a kommunista rendszer még életemben összeomlik, de ezt komolyan sosem hittem. Aztán 1956-ban egy pillanatra úgy látszott, hogy megvalósulhat a csoda... végül újabb 35 év kellett hozzá...

            Írásom lezáró része az elmúlt tizenkét év történetét mondja el, most már hagyományosabb stílusban. Keserű szájízzel kell megállapítanom, hogy az 1977-ben még megvolt optimizmusomat az utóbbi három év nem igazolta. Mégis kötelességem megvallani a teljes igazságot és csakis az igazságot.

***

HEUREUX QUI, COMME ULYSSE, A FAIT UN BEAU VOYAGE (1)

"Tudósról csak születése és halála évszámát és művei jegyzékét" – tartotta egykor a közfelfogás. Helyesen-e vagy nem – ki tudná megmondani? Dekadens kortünet, hogy eddig már két külföldi kiadó – egy amerikai és egy angol – számára kellett megírnom, hogy szubjektíve miképp éltem "meg" vagy "át" kutatási területem fejlődését az elmúlt 25-30 évben.

Miért nem írnám meg akkor a magyar olvasók szármára a keserű-édes "alulnézeti valóságot"? De "ha lúd legyen kövér" ... és "bocsássatok meg énnekem..." (2) (főleg persze James Joyce)

1977 fogytán, Budapesten

A Krisztina körút azon részén, amellyel szemben 1795. május 20-án Martinovics és társai fejét vették, az éledő forgalom zaja szerint öt óra lehetett. A sötét október végi reggelen ezen a negyedik emelet fölé nyújtózkodó förtelmes neon világítótestek a leereszkedetett zsalu résein át éles csíkolatot vetnek nagy-nagynéném á la reine Elisabeth 3/4-alakos portréjára (blondelkeretben, ahogy örökhagyó unokanagybátyám végrendeletében vagyon írva). Szép asszony volt, még szebb mint nagymama... darázsderekán Mama szelíd malíciával megmutatta a másfél ujj széles ecsetvonást, amellyel a művésznek még "darazsabbra" kellett azt varázsolnia.

            Igen: ma 65 éves lettem én "az ám hazám"... de "havi kétszáz" mindig telt... a sorsnál nincs igazságtalanabb... "Szaporodik fogamban az idegen anyag...", ezt is jól mondod Attila, (3) de 65 évvel még jó, hogy van, amiben szaporodhat "mint szívemben a halál"... ebből is van már elég... "nincs már szívem félelmére...".

            Különben is jog szerint a Bad Kissingen-i temetőben kellene feküdnöm az 559-es magyar hadikórház sírjai közt, amikor az a boncolási szepszis el kellett volna vigyen; vagy ha az nem is, az a madárképű holtrészeg amerikai őr, aki GI-davajgitárját nyomogatta a hasamhoz, és én arab hastáncosnő módjára riszáltam magam, hogy legalább a gerincem és az aortám ne kerüljön lővonalba...(furcsa... az ember agya ilyenkor oly gyorsan működik, hogy az idő lelassul). Ez idestova 32 év ráadás. Utána a hipertónia. 1962-re értem vele a vég küszöbére (ha Guszti(4) akkor hirtelen nem tesz teljesen sótlan diétára – amin nálunk akkoriban még szánakozóan mosolyogtak – rég "aluról szagolnám az ibolyát"... Szegény Németh Lászlóval váltottam erről levelet... ő már azt teszi). Ez is 15 év ráadás... és micsoda 15 év!

            Alice még alszik. Szokása szerint összegubancolódva, mint az anyaméhben (nem rosszak ezek a nyugaton beauty rest néven reklámozott franciaágyak)... Ebben az esetben az (expletive deleted)(5) életben az egyetlen tökéletes és megbánhatatlan, amiért újra is kezdeném "...eltépném lelkemet szerelmedért..." (6) negyvenöt év szerelem és negyven év házasság után is. Nem véletlen, hogy a római katolikus hit szentségnek mondja (amit a felek egymásnak szolgáltatnak ki). Szentségnek egyébként nem is rossz...

            A család... hm... (nem Balzac írta meg véletlenül?) kegyetlen sorscsapások sora.. baj, pszichopátia, degeneráció.. bár igazán gonosz ember nem akadt köztük (van-e ilyen egyáltalán?). Hát igen, ennek az úgynevezett magyar középosztálynak az élete sem volt leányálom. Milyen más Alice svájci anyai családja, melynek története három vaskos kötetet tölt ki: stabilitás, polgári jólét, világkereskedelmi józanság. Itt-ott persze ők is kirúgtak a hámból. Egyik őse "nyakláncafférba" is belekeveredett mint Cagliostro titkára: sőt – on dit – egy még régebbi valamelyik Lajos sok fattya közül került ki (hja igen, a balkézről való származás osztályprobléma; osztályon felül: "megtiszteltetés"; osztályon belül: "szégyen", baj, esetleg katasztrófa, oh homo sapiens!). Csak pont az az egy vonal, amelyhez tartozom, az egyetlen kivétel. Hogyan (?)... nagyobbára ugyanaz a génanyag. "Jó sors és semmi más", vagy annál több "kegyelem"? Persze az orvosi pálya se kutya ("Galenus dat opes"(7), bár a fene egye, ma már ez sem igaz).

            Tudomásunk szerint ott kezdődött, hogy két szépapám együtt volt a nagyszombati orvosi kar első hallgatói között: Johannes Petrus Schimert saxo-transsylvanus (erdélyi szász) és Stephanus Lumnitzer (hungarus Schemnitziensis – azaz selmecbányai). Doktori disszertációik a nagyszombati 7. és 14. sorszámot viselik (1776-ban, ill. 1777-ben). Vajon a két copfos, rizsporos parókás úrfi beszélgetett-e olykor egymással, talán épp az akkoriban megjelent Wertherről? Anyai dédapám, Lumnitzer Sándor és nagybátyja, Schöpf-Merei Ágost már a magyar orvostörténelemhez tartoznak (dolgaikat Semmelweis szülőháza őrzi). Német nyelven írt akkori feljegyzései szerint a '48-49-es téli hadjáratban segélyhelyeken is kloroformban amputált. (Amerikában, ahol 1847-ben először alkalmazták, még a '61-65-ös polgárháborúban sem volt ez általános. Akkor még nem voltunk valakik az orvostudományban!) Majd a honvédorvosi kar főnöke lett. Lumnitzer nem volt forradalmár, Görgey csoportjához tartozott (Schöpf-Merei bezzeg az volt, emigrált is Angliába). Mégis több, mint családunk ékes magyar hangzású nevet viselő tagja, aki ugyanezt az időt olaszországi garnizonokban a hírhedt fehér zubbonyban húzta ki.

            Nagypapa, Antal Géza a közép-európai urológia egyik megalapítója. Nálunk nemigen emlegetik (egy nyugat-berlini urológus hívta fel rá pár éve a figyelmemet egy orvostörténeti kongresszuson). Persze nem szabad negyvenegynéhány éves korodban meghalnod, mielőtt iskolát teremtettél volna! Apja, Antal László Marosvásárhelyen volt városi orvos. Tolnay Lajos írt róla, nem hízelgően; ennek apja református püspök, az övé valódi Küküllő-vidéki paraszt. No végre, 2:30! "A genealógia tehát nem éppenséggel korszerű."

A szülői ház: bizarr keveréke a romantikusan zárkózott erdélyi szász világnak és a magyar "lateinernek" kissé dzsentrisen fűszerezett puritanizmusának. Egyik szász ősöm Párizsba ment, hogy lássa Napóleont – ti.; amikor még a direktórium tagja volt. (Azt a direktoár dobfedelű íróasztalt, amin ezeket a sorokat írom, állítólag ő hozta onnét. Vajon hogyan szállították akkoriban az ilyen bútort, 10 százalék selejt nélkül?) Persze azóta párszor megsérült: 1849-ben a nagyszebeni csatánál, majd utóbb '44-45 telén. "Habent sua fata supellectiles..."(8) És honnan az az örmény beütés, ami a családtagjainkon minduntalan kiüt. Katicát (leányomat) pár évvel ezelőtt Jeruzsálem óvárosában egy öregasszony megölelte, csókolta, idegen nyelven karattyolván, végül közös nyelvet találva azt mondogatta: "de lányom, csak nem akarja letagadni, hogy örmény?"

A papa – dr. Schimert Gusztáv – különleges ember volt, kétszeresen is eretnek: orvosként mint homeopata, nem amikor – mint a reformkorban – a felső (tíz)ezer és a szellemi elit ilyen orvosokhoz járt, hanem amikor ez megvetés, sőt gyűlölet tárgya volt a hivatalosok szemében. Pedig kivételes orvosi egyéniség volt: kiváló diagnoszta, zsebre vághatott az akkori nagyképű nagy klinikusaink közül nem is egyet. És egyben szabadegyház-vezető, megalkuvás nélküli antiklerikális, de gyűlölt minden obskurantizmust; hirdette és tanácsolta a családtervezést (szerencsénkre azt magára nézve nem tekintette kötelezőnek, 6 fiút nemzett... Talán mégis igaza lenne a "szociobiológia" modern és "reakciós"? elméletének, amely szerint minden élőlény kiirthatatlan ösztöne, hogy saját génanyagát mindenáron továbbadja?), a nő szexjogait (persze házasságban)(9). Bátorított bennünket a származástan és Freud tanulmányozására. És mélységesen sajnálkozóan lenézte a két világháború közötti magyar felső réteget.

Jellemünket persze a nők alakítják; enyémet (a fivéreimét is) két rendkívüli egyéniség: nagymama és mama. Nagymama, Antal Gézáné, Lumnitzer Ilona 21 éves korában özvegyen maradt két leányával, Margittal és Erzsébettel. Erzsébet ritka szépség volt, ez lett a veszte. Regénybe való história, amolyan tragikus magyar Elmer Gantry-történet, feltéve, hogy nem Sinclair Lewis, hanem Szabó Dezső írja meg. Margit lett az anyánk. Nagymama szép, fiatal és tűrhetően jómódú özvegyként a "belle époque"-ban megcsömörlött az akkori úri világ életén és csatlakozott a protestáns hit megújulási mozgalmához (ami a református egyház életében Szabó Aladár és Alice nagyapja, Biberauer Tivadar és apja, Biberauer Richárd nevéhez fűződik, persze erről a mai "felszámoló" egyháztörténet nemigen vesz tudomást). De alázatos viktoriánus puritanizmusával közvetítette a nyelvtudás és a nagyvilág felé kitekintés "szentségét". Mintha most is mellettem ülne, ölében a Muret-Sanders angol-német nagyszótárral és recitálná: "Fair is foul and foul is fair..."(10)

Anyánk a műveltséget – ha nem volt nyelvismeret vagy természettudomány – pietista és puritán módon "világi hiúságnak" tekintette. Irgalmatlanul szigorú volt, elsősorban önmagával. Nem magatartásodat tartotta számon, hanem hogy a szívedben mi az indulat, a gondolatodnak és cselekedetednek mi a rugója – kérlelhetetlen felelősségadás minden percedről. Öt fia közt (egyikünk gyermekkorában meghalt) porosz őrmesterként tartott rendet, kutyakorbáccsal, ha vizsgálóbírói módszerével a hazugság legkisebb elemét fedezte fel vagy az elég nagy számú személyzettel szemben a legkisebb udvariatlanságot. (Nem ártott volna a mai fejesek egyikének-másikának, ha annak idején siheder- vagy serdülőlány korában 1-2 éves kurzust kapott volna mamától emberségből a rábízottak iránt.) Hát persze, a "másik partról" nézve sok minden másnak tűnik. József Attila emlékeiben mint a kegyelmesék szennyesét mosó és vacsorájukat kis lábaskában hazahozó anyja él. Nekünk is volt mosónőnk: Ferencné, tagbaszakadt szlovák asszony, aki öt fiát egyedül nevelte rendes munkásembernek. Nem mondom, kemény munka lehetett, de én úgy emlékszem, hogy amikor anyám a másnapi menüt megbeszélte Lenke nénivel, a szakácsnővel (50 évig élt családunkban; nagyanyámhoz jött, mint mindeneslány, amikor az férjhez ment és nálunk halt meg közel 90 évesen, karosszékből dirigálva a konyhát) és valami szerényebb ebédet rendelt időnkénti takarékossági rohamai egyikében. Erre Lenke néni: "De nagyságos asszony, holnap Ferencné jön mosni, neki ilyen ebédet és vacsorát nem lehet adni." és hogy "álmában... a postás olyankor köszönt neki"... Papának nem lehetett előre köszönni... alázatot mi főleg az ő homlokán láttunk "...und Demut da und dort, nicht eines Knechtes – doch eines Dienenden und einer Frau"(Rilke: Önarckép 1906-ból).

Mamát puritanizmusa mellett a szecesszió formálta, az anyaföldben gyökerező növény minden átszövő indáiként járta át és fonta körül bizarr mintázattal családunkat és szőtte elválaszthatatlan egységgé. A természet csodálata, azzal szinte teljes egybeolvadás, életigenlés, azonosulás öt serdülő gyermeke furcsaságaival, ébredező hajlamaival és természetes elszakadási törekvéseivel. Remek banda voltunk (ürge- és sündisznóvadászatok, szalonnasütés és balatoni vitorlásélet), hírhedt rossz tanulók, de hát a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás... "a család története kötelez"... és a puritanizmusra jellemző becsvágy, nem utolsósorban (amiről ma megfeledkeznek) a fizikai munka szentségének hite, vallása és gyakorlata. Próbáltunk volna kibújni valami (főleg kerti) munka alól!

Mama világpolgár volt, minden gyermeke más városban született: Budapest, Pestújhely, Stuttgart, Nagyszeben, Kolozsvár és Zürich (1910 és 1918 között). Azért is szaladtunk tán annyifelé, ahányan voltunk. A szecesszió kedvelt női szimbóluma, a szfinx élt mamában a puritán kéreg alatt: maró iróniával szemlélte a körülötte kavargó világot(11). Amikor utoljára 1976 kora tavaszán egymás mellett feküdtünk bátyám Starnbergi-tó melletti szanatóriumi osztályán, ő 88 évesen, 35 kilóra összeaszottan és megint egyszer haldokolva, én egyelőre még csak ritmuszavarral, milyen fejedelmi humorral kommentálta élete eseményeit, a valamikori tizenéves szeleburdi bakfis szavaival. És amikor 1977 tavaszán a stuttgarti temetőben temettük közel 90 évesen, öregedő fiai és a "külföldre szakadt" távolabbi rokonság körében, szinte hallani véltem harsány, nem éppen ladylike kacaját... a szedett-vedett "gyarlóság" (melynek azonban nemcsak "asszony a neved") ily gyülekezete láttán. De lefelejtenél-e ilyen emléket(?): valamikor 1919 kora nyarán (akkor még) 6 kisfiát átterelgetvén a régi Erzsébet híd elegáns szecessziós ívén, egy öreg gyászruhás nénike mellettünk elmenve ezt motyogta: "s mind kisfiú: majd jön egy újabb háború és ezeket is mind elviszi..." Mama ezt hallva utánaeredt a néninek és elmondotta, hogy "mi hitben vállaltuk e hat gyermek közül az utóbbi hármat ebben a háborúban, és ha Isten úgy akarja, egy újabb, még rémesebb háborúban is megtarthatja őket". És most, hatvan évvel később Chicago és Budapest között szétszóródva öten éltünk idestova mind 60 év felett, nagy családdal (véletlen?), mindannyian úgynevezett "sikeres élet" vége felé (hm: szociobiológia?), pedig mindannyian "mindent" végigcsináltunk.

Nagyanyám és anyám minden különbözőségük ellenére ennek a földnek a termékei voltak, a magyar "középosztály" jellegzetes képviselői. Alice, a feleségem fordítva; hiába élt idestova 80 évnél többet Magyarországon, jellegzetes nyugat-európainak született és az is maradt – áldozata makacs helyhez kötöttségemnek. Magyar őseimtől örökölt kivagyiságom és anyai kötelességteljesítésnek is áldozata lett. Félénk aggodalmaskodásra hajló természete mélyén acélszívósságú és gyémántkeménységű jellem lapul. Míg én kifelé vagány, romantikus kalandoktól vissza nem riadó, rámenős férfi szerepét játszom meg – rendszerint elég sikeresen –, a valóságban atyám könnyen pánikban eső depresszív hajlamait örököltem. Amíg a dolgok jól mennek, és én vagyok a "Jani"; jól adom el magamat és főleg tudományomat, de mihelyt komoly baj van, depresszióba menekülök, és a feleségem az, aki anyatigrisként helytáll.

De elmúlt 6 óra és le kell ülnöm szépapám íróasztala mellé, hogy a kutatónak azt a gályarabmunkáját folytassam, a soha véget nem szakadó, határidőn túli tudományos kéziratok valamelyikének megírását. Most is új agyelméletem valamely részletével bíbelődöm angolul. Mint tudjátok ti, írók és költők, akik anyanyelveteken írtok... vajon ellenértéke-e e gyötrelemnek az a 10-15 évig ha tartó vérszegény nemzetközi elismerés..."Dynamic patterns" are most attractive, because they would offer "superstructures"(12)... és így tovább irgalmatlanul, mert a mai tudományos élet kegyetlen dzsungeltörvénye – "publish or perish"(13) – ezt követeli. Micsoda kegyetlen belső kényszer szögez ide minden reggel a magad ácsolta keresztfára? Hiúság, az "élet kérkedése"(14), élni, érvényesülni akarás, a rábízott jövő kutató generáció (vagy legyünk nagyképűek): "a magyar tudomány érdeke"? És az az út... Ulysses bolyongásaihoz hasonló... amit megtettél attól a perctől kezdve, amikor hetedikes gimnazista korodban egyik kiránduláson megfogott mezei pocok (nagy pocokév volt akkor, igazi, kemizáció nélküli) nyakát kirándulótársaid minden tiltakozása ellenére kitekered, hogy az agyát a Gogli-módszerrel mikroszkóppal megvizsgálhassad. Nem ilyen gyarló toll kellene hozzá leírni az élményt, amikor pár nap múlva sárga alapon előtted voltak azok a csodálatos sokágú idegsejtek és finom nyúlványaik összefonódásából keletkezett gyönyörű minták, amilyenekhez hasonlót a világ egyetlen textilművésze sem gondolhatott ki. És az a sokévi út, lassan tapogatózva ebben a sötét labirintusban; több tévút, mint találat. Tíz kísérletből jó, ha egy sikerül. Mennyi megtorpanással és újrakezdéssel, eleinte világszerte meg nem értéssel, de az eksztázis ritka pillanati is, amikor úgy érzem, hogy kísérleti degenerációs módszeremmel az egész ideghálózat kapcsolási terve kibogozható! Húsz évig dolgoztam ezen, a '30-as évek közepétől az '50-es évek közepéig – egy világégés közepette – úgy, hogy egy-két kivételtől eltekintve a nemzetközi tudományos közvélemény nemigen figyelt fel munkámra. Majd a váratlan földindulás, amikor az elemi reflexívekben sikerült szerkezetileg demonstrálnom, amit a fiziológusok már sejtettek; ábráim bekerültek Fulton nagy élettani tankönyvének  és idegrendszeri kézikönyvének 1949-es kiadásaiba, de saját szakmám (a neuroanatómusok) továbbra is valami sötét vasfüggöny mögötti akarnok rögeszméjének hitték. Sajnos, nem elég sokáig; az ötvenes évek közepén olyan vizsgálómódszereket dolgoztak ki, melyek minden szamárnak lehetővé teszik, hogy e kérdéseket vizsgálja. A sors kegyetlen "bosszúja", hogy egykori legmerészebb álmaim elemi tankönyvi ismeretté "süllyedtek". És ha azt gondolod, nyájas, a tudományon kívüli olvasó, hogy most már be van fejezve a nagy mű s az alkotó pihen, nagyon tévedsz, pár év múlva jobb módszerrel csinálják meg ugyanazt, és mielőtt észrevennéd, nem vagy más, mint ócskavas...

 

1. rész                                          2. rész                                             3. rész

 

 ***

JEGYZETEK

(1) Joachim du Bellay, 155 Les Regrets XXXI. Rónai György fordításában: "Boldog, ki szép utat tett, mint Ulixész hajdan..." vissza

(2) Faludi György: Villon átköltéseiből vissza

(3) József Attila: Születésnapomra, majd utóbb Levegőt c. verseiből vissza

(4) Bátyám: Schimert Gusztáv müncheni kardiológus vissza

(5) A hírhedt Nixon-magnetofonszalagok átiratában így jelzik a nyomdafestéket nem tűrő kiszólásait vissza

(6) Vörösmarty: Ábránd vissza

(7) "Galenus - értsd az orvosi működés vagyonossá tesz" vissza

(8) "Habent sua fata libelli" latin közmondás; a könyveknek megvan a maguk sorsa (itt bútorok)
vissza

(9) ti., hogy a férfiak ne tekintsék "szexuális élvezeti tárgynak", hanem "partnernek"
vissza

(10) Shakespeare, Macbeth kezdő jelenete: „Szép a rút és a rút a szép..." Szabó Lőrinc fordítása
vissza

(11) Egyik legcifrább élményem, ahogy nekünk, posztpubertásos fiúknak utolérhetetlen gusztóval (majd ráébredvén a "lélek rombolás"-a bűnére... későn elszörnyülködve) mesélte, hogy családunk nagy barátja, majd későbbi főnököm és tanszéki elődöm, Kiss Ferenc egyik prédikációja után két (nem egészen fiatal) nő közötti eme beszédfoszlányt hallotta: "...nem is lenne rossza falat ez a szép fekete szent..."
vissza

(12) "Dinamikus (funkciós) minták" azért is vonzó képzet, mert úgynevezett "superstruktúrákat"...(szövegrészlet egyik 1977-es cikkemből) vissza

(13) "Közölj (tudományos dolgozatokat) vagy dögölj meg..." vissza

(14) János I. levele 2.16 (Károli ford.) vissza